Visszaemlékezéseim

 

Balaton János Poey:

Visszaemlékezésem

Avagy

A Rock’n’Roll Kenuzás

Számtalan tonna per másodperc folyóvíznek kellett ahhoz a múlt feneketlen kútjába zuhannia, hogy rászánjam magam „A Rock’n’Roll Kenuzás” című visszaemlékezésem megírására.
Talán mondanom sem kell, hogy korábban megpróbáltam már rábeszélni magam ezen írás elkövetésére, de kétségekkel tetézett lustaságom mindig meggátolt, hogy nekivághassak e munkaigényes vállalkozásnak. Legfőképpen az tartott vissza, hogy az élmények és kalandok újra játszásának aktusa egy ütött-kopott íróasztal társaságában fog megtörténni. Ez a romantika elemi minimumait is nélkülöző tényező sokáig visszavetette harci kedvem, de egy delejes energiáktól túlfűtött este mégis csak neki ültem az írásnak.
Hogy miért?
Mert miért legyen az amúgy is egyre élményszegényebb világunk, még egy történettel is szürkébb, szegényebb és ez által unalmasabb? - tettem fel magamnak a kérdést, homlokom ráncolva.
- Ne legyen.
Maradjon utánunk nyom. – mondtam ki verdiktet és megírtam az általam megírhatót, íme, most elolvashatjátok.

 

 De honnét a „gyógyíthatatlan fertőzésem” a Vízikórság és a Rock’n’Roll Láz?

 

Először is a Vízi Kórsággal, a „Muralázzal” kezdeném.

1965 Szeptember 27.-én, Letenyén, a Mura partján születtem. Letenye, helységnév jelentése: Nyár.
Mivel, anyai nagybátyám, Gyura bátya, halász volt a Murán, volt honnét a Természet szeretetét örökölnöm.
Termetét tekintve, magas, erős, nap barnította, ősz, de fiatalos megjelenésű ember volt. Huncut szürkéskék szemében bölcsesség szelíd fénye izzott. Általában mosolygott, de ha szeme, vele ábrázata elsötétedett, akkor mindenki tudta, jobb, ha békén hagyja.
Úgy az 1920 években születhetett.
Bár sajnos korán, már gyermek koromban meghalt, de annyi időt azért kaptunk a Sorstól, hogy kedvére mesélhetett nekem, szülőfolyónkról, a Muráról.
Ő, mint hivatásos halász, kora tavasztól, késő őszig kinn aludt a folyóparton, kalyibában, és éjjel-nappal halászott, néha meg aranyászkodott. Ha ihlete volt verseket írt.
A halakat eladta, vagy elcserélte. Volt, hogy akkora harcsát fogott, hogy szekérrel kellett behozatnia a községbe. Mivel szabad életet élt, tengernyi időt időzve a Mura parton, pár furcsaság is megesett vele.
Gyakran mesélt nekem a Mura Szelleméről.

A história pedig úgy esett, hogy éjjel, a parton, tűz mellett pipázgatott, közben valahogy elbóbiskolt.
Már késő éjjelre járt, amikor feleszmélt, érezve, nincs egyedül.
Amikor szemeit kinyitotta, látta ám, hogy mellette egy magas, fekete köpenyes alak, széles karimájú fekete kalapban, nagy csendben ül.
Már-már kérdésre nyílott a szája, de mielőtt szólni tudott volna, (vagy a rossznyelvek szerint a fejsze után nyúlni) a fekete ruhás alak felegyenesedett, és a tűzbe csapott, majd eltűnt.
A láng pedig fellobbant az égig. Majd akkora füst keletkezett, hogy hajnalig nem látszottak a csillagok. A füst hófehér volt és illatos.

Nos, ő volt a Mura Szelleme. Így mesélte.
–Gyura bátya! A Mura Szelleme hogyan nézett ki pontosan?
Írd le szavaiddal, kérlek még egyszer. - kérleltem az izgalomtól hozzá bújva.
- Úgy, mint az a kis figura a „jó idő-rossz idő házacskában”. Az a hosszú fekete köpenyes, kalapos. - és a konyha kredencen álló piciny „meteorológiai állomásra” mutatott.
Most már tudom, hogy, azt a figurát Odinnak hívják, a párját pedig Frejának.

Gyura Bátya mesélt az aranyászásról is.
-A régi időkben, kezdte, arra lenek’, a Szentmihály hegy alatt gyülekeztek az aranyászok. Ott hol a Dráva meg a Mura Torka van.
Vótak’ azok vagy száz, százötvenen. Csónakkal, párosával.
Én is közöttük vótam’ Mladen Baksa barátommal csónakostól. De mielőtt még feleveztünk volna a Murára, oltári nagy murit csaptunk. Még bárcás nőink is vótak’, úgy dombérótunk’. Meg ittuk a bort, mint a vizet. Mer’ arra felé jófajta „dalvíz” van ám.
Attó’ „danótunk.” – nevetett a Bátya térdét csapkodva.
Így ünnepőtünk’ három napon át.
Amikó’ eljött az indulás ideje, ki-ki felevezett a helyére. Mer’ mindenkinek külön helye vót’. Nekünk arra fönek’ Rátki felé. A Csikórétné'. Meg másutt is, mindenfele. Ahogy éppen állt a Mura.
Akkor és ott aztá’ megkezdtük a munkát.
- Nehéz munka az aranyászás?- kérdeztem tőle elmerengve.
- Goromba az fiacskám. Nem való az munkának.
- Mért nem való?- kérdeztem kíváncsian a Bátyát.
- Mer’, ha hideg van, akkor hideg van, ha meg meleg, akkor meleg. – mondta, maga módján. Meg aztán csalfa ám az arany. Veríték, könny, meg vér tapad hozzá. Meg, ha sok is van a Murában, igen bajos azt kimerni.
Ahogy mondtam már, megpróbátam’ én is. De az már nagyon régen vót’, amikó’ még fiatal vótam’.
Mondtam már, vót’ egy barátom a Mladen. Olyan horvát legény vót’.
Erős karú, dereka, mint az éger törzse. Igen jó gyerek vót’. Vele próbátuk’ meg az aranyat. Mi bolondok már előre dörzsőtük' a markunkat.
Akkor még nem tuttuk’, hogy mér’ mondják, hogy „Aranyásznak, kódus’ a kísérője”. Most már tudom, hogy mér’ mondják.
De hallgasd csak, hogy mi történt ezután!
Emlékszem, éppen virágzott az akác. Jó mondom, akkó’ vót’.
Úgy Nyár elején. Minden nap túrtuk a Murát. Homokot meg a kavicsot. Minden áldott nap.
De egyszer csak nem gyütt’, a Mladen. Később „lenek” talátam’ meg a „csamacját”, ott „Búnyánál’.
Isten tuggya’ csak mi lett vele. - fejezte be a történetét Gyura Bátya, komorrá lett ábrázattal, elgondolkodva.
- De, mégis mi lelhette, barátod, a Mladent?- kérdeztem suttogva.
-„Rosseb” tuggya’. Vagy inkább az Isten. Vagy a Mura Szelleme. - javította ki magát a kedves öreg és a távolba meredt.
- Ludvérces egy Tavasz járt akkó’. – folytatta. Esténként, elátkozott fények villództak a Mocsár Erdőben. Az ember mindenfele csak fejszével járt, meg azzal is hált. Ő meg lehet, hogy épp’ arra járt.
Űzni halat, meg a vadat. Fenenagy természete vót’.
Vitte a vére, mindenfele, hálóval, horoggal, szigonnyal, csapdával, puskával. Lehet, hogy ez lett a veszte. Pedig fenemód, jó gyerek vót’. Hogy az Isten megággya’, odaát.
- Megáldja. - mondtam szomorúan.
- Úgy legyen. Meg aztán, ne búsuljunk, fiam, mer’ ez így vót’ megírva. - mondta Gyura Bátya, egy pohárka bor után, pipára gyújtva.

Most mesélek neked halászéletről.
Már pöttöm, gyerek vótam’, amikor kikerütem’ a Murára. Családunkban vót’ erdész, vadász, halász, mindenféle erdőt, mezőt, vizet járó ember.
Én halász lettem. A grófék halásza.
Az uraságéknak, minden áldott nap friss hal kellett az asztalra.
Én meg fogtam. Mer’ kiismertem a hal járását. Meg, persze tanítottak az öregebbek is. Kézze', hálóva', horogga', szigonnya'.

Úgy, ahogyan írva van. – mondta és halkan felnevetett.
- Igen, jó élet, a halász élet. – mosolygott huncutul és a boros pohár után nyúlt.
- Azt mondtad, Bátya, hogy kézzel? Jól hallottam? – kérdeztem tőle, döbbenten.
- De jól, ám. Mer’ a part alatt, gyökerek között tanyázik a hal.
A harcsa meg barlangban lakik. Onnét kell kiszenni'. Mer’ magától nem jön ki őkelme.
- Az nagyon félelmetes lehet. – suttogtam elgondolkodva.
- Mi, a kezezés?
Vagyis amikor kézze' fogom a halat?
- Igen. - válaszoltam.
- Csak elsőre. Aztán megszokja az ember. Amikó’ a harcsákat kiszedem a fészkükből az igazi búvárhalász munka. Oda aztán nagy tüdő, meg erős ideg kell.
- Micsoda? – kérdeztem, mint aki nem hisz a fülének. Fészkéből a harcsát?
- Úgy ám. Mer’, ott laknak lenek’ a part alatt a barlangba'. Az a harcsa fészek. A halász miután kifigyete' a harcsák járását, lemerül és bebújik a fészekbe, megragaggya' a harcsát, és sutty, kirántya'.
- Aszta. - motyogtam, elhűlve.
- De ügyesnek kell ám lenned, mer’ harap, mint a kutya. Mer’ vagy a szájába nyúsz’, vagy belevágod a kampót.
Másként nem megy.
- Juj! – jajdultam fel képzelt fájdalmamban.
- Vót’, hogy annyi harcsát kiszettem’, hogy már nem bírtam tovább erővel, levegővel.
Fenn a Zadoványon. A Kerkán. Ott tanyázik a legtöbb. Meg Rátkinál.
Meg aztá’ „lenek is, fönek is”, mindenfele. – mondta a Bátya és komótosan megszívta a pipáját.
- Meg aztá’ a kecsege. Az ám a hal. Azt meg fenékhálóva'. Lenn a mélységben.
Ahol olyan mély a Mura, mint a kút.
- Mint egy kút?- hüledeztem.
- Igen, mint a kút. Meg van az vagy 15 méter. Vagy még több.
Az meg olyan hal, hogy se pikkelye, se szákája'. Meg sárga a húsa, mint a citrom. Azé’ sárga, mer’ messzi tengerekrő' származik.
Onné’ úszik fel. Így mondják.
De a halak hala az a farkas hal. Az meg olyan, mint a pisztráng.
Csak sokkal-sokkal nagyobb. Őkelme meg Stájerországból úszik le az árral. Amikó’ árad a Mura. Ződ Árkor.
- Mi az a Zöld Ár, Bátya? - kérdeztem kíváncsian.
- Amikó’ kiződünek' a messzi hegyek. Amiket a Julián hegyről lácc’.
Arra Nyugatnak. Akkó’ olvad a hó, arrafelé. Aztá’ jön a Murán lefelé a hólé. Kutya világ, de jó világ van olyanko’. Kilátogat az Öntésre a folyó.
Aztá’ kinn is marad, akár hetekig, hónapig. Akkó’ a halak kinn ívnak a réten. Akkó’ van a szigonynak ideje.
- A szigonynak? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen. Tudod, fiacskám, a szigony, olyan, mint a vasvilla. Csak horgas.
- Horgas? – kérdeztem értetlen.
- Igen. A szigony villa vége horgas. Hogy el ne engedje a megdöfött halat. Mert azt döfni kell. Csónakból. Vagy gázóva’ a sekélyben. Mer’ a Zöld ár vize, tiszta. Látod a halat. Nagy ilyenkor a zsákmány.
- Milyen halakat szoktál szigonyozni, Bátya?
- Főleg pontyokat. Nagy pontyokat. Meg mindenfélét. Harcsát, süllőt, csukát, devlárt. Ami kijön az Öntésre.
- Mesélj a félelmetes farkas halról. – szakítottam félbe a jó öreget.
- Farkas hal? Más néven: Hukó. Vad egy jószág őkelme.
Mindenre ugrik, ami él és mozog. De még sem könnyű megfogni. Főleg nem hálóba csalni. Abba jószerive' bele se megy. Mert ravasz.
Meg hát a sodrásba’ lakik. Ott meg te úgy se' halászol. Marad neki a szigony. Vagy a horog.
Azt megtűzöd podvizzel, márnával. Vagy csak fehér hallal. Persze, ha kifígyeted’, hogy jár.
De az emberjárta partokat kerüli. Magányos Partok alatt lakik, benn a csöndben.
Jobb, ha nem zavarod. Magános’ és nemes faja az, tudod, fiacskám.
- Értem. - mondtam szemlesütve. És a farkas hal nagy? – kezdtem újra.
- Nagy.
- Mekkora nagy?
- Mint te. Vagy én. – mondta az öreg halász és a távolba meredt.
Aztán imigyen folytatta.
- Valaha, legénykoromban, a Magányos Partok alatt kifigyetem’ egyet. Igazi óriás vót’. De sose mentem rá.
Később épp arra jártam, valamiér', tán épp a „ljubavi mojám“ után, amikor észrevettem.
Épp a babájával jáccott’, vagyis, ívtak. Benn az árban, majd kinn a sekélyben.
Rárontottam az óriás hukóra.
Csak úgy szabad kézze’. Persze nem akartam megőni’.
Talán még kiszenni’ se. Csak úgy rárontottam, szenvedélyből.
Hiba vót. Tán, már akkó’ tuttam’. De most már biztosan tudom.
Bátya tartott egy szusszanásnyi szünetet, majd különös, halk hangon folytatta.
- Az asszony, vagyis az ikrás meg rám támatt’. Úgy, mint egy nősténytigris.
 Össze vissza harapdát’ ahó’ ért. Kis híján megőt’. Akkó’ elmenekütem’. Én jó bolond! Asztá’ többé nem láttam őket. Talán elúsztak, le a Drávára. Vagy vissza úsztak, vissza a Stájer hegyek közé. Elmentek mindörökre. Itt hagyták a Magányos Partokat.
Alattuk engemet. Meg az emlékeket.
Ekkor nagy csönd támadt.
Olyan mély, nagy csönd, hogy még az öreg falióra ketyegése is fülsértő tenyércsattogásnak hangzott.

„Régen elmúlt idők
Sodródnak az űrben,
Szétmállanak, mint a csillagok,
A végtelen kozmikus térben.

De van egy hely, ott messze,
A Magányos Partok alatt,
Ott, ami elmúlott, már nem múlik tovább,
Örökre ugyan az marad.”

Szavalta az öreg halász rekedtes hangján, majd felállt, búcsúzóul megcsókolta a kobakom és elsétált a Mura felé. Szótlanul néztem utána, amíg csak el nem nyelte a távol.

Aztán Gyura bátya börtönbe került.
A dolog pedig úgy esett, hogy fenn Murarátka határában halászott és a fogást elcserélte egy szőlősgazdával, borért.
Persze, amíg folyt az alku, folyt a bor is, tehát „pusszintottak”, vagyis ittak.
Miután fejükbe szállt a bor lelke, valamin összekülönböztek.
A vitából verekedés lett.
A szőlős gazda holtam maradt a pince padlón.
Hát így esett.
Gyura bátya a börtönben megbetegedett és megvakult.
Aztán miután kiszabadult, meghalt.

Hiánya nagyon megviselt. De a halált mégsem tekintettem visszavonhatatlan ténynek. Azt gondoltam, hogy aki halott, az csak alszik. Egyszer majd úgy is felébred.
-Gyura Bátya csak elment és alszik. Nemsokára felkel, eljön értem és elvisz le a Murára. Aztán együtt halászunk majd. Meg aranyászkodunk. Így lesz. - nyugtattam magam és lassan megvigasztalódtam.
Ezek után a Mura Szelleme gyakran meglátogatott álmaimban. A szemembe nézett, nagy kezét a fejemre téve valami érthetetlen szöveget mormogott, vagy inkább énekelt. Vagyis erőt adott.

Miközben Gyura Bátyára vártam, a Mura tüze egyre gyakrabban és forróbban támadt fel gyermeki szívemben.
Éjjel és nappal csak a folyóra kívánkoztam.
Még az óvodából is megszöktem és nekiindultam a Murának. Határőrök a parton utánam kajtattak.
De nem leltek.
Elbújtam.
Majd elmentem a Mamához és ott aludtam.
Apám nem szidott meg, csak nevetett.
Anyám sírdogált.
Én nem szóltam egy teljes napig.
Csak ültem kinn a verandán és a távolba meredtem és hallgattam, ahogy a murai szél rázza az öreg fenyőfát.
Meg simogatja, vigasztalja gyermeki szívemet.

Ezután Apám gyakran elvitt a szürke tankos Danuviájával a Kisszemenyei vagy a Murarátkai kanyarba. Csak álltam, vagy futkostam a parton és nem tudtam betelni a Mura látványával. Meg az illatával. Még most is az orromban van. A napfény íze meg a számban.

 

 

 

Horgászatott mogyoró pálcával kezdtem.
Orsó nem volt, csak két szög és azon valami damil.
Úszó helyett libatoll. Horgon szöcske, kukac, paprikás kenyér.
Közvetlen a házunk mellett folyt a Béci patak.
Vadregényes hely volt. Semmi szabályozás. Fürge és tiszta.
Keszegek, rákok, néhány domolykó. Halacskákat elvittem Mama macskájának.
Meg kosaraztunk is. Fűzfa kosárba hajtottuk a halakat, vagy meregettünk.
Egyszer halálra rémültem egy ingólától. Még a kosarat is eldobtam. Ingólástól.

Kezezni nem szerettem. Nekem olyan hidegrázós volt a part alatti üregekbe nyulkálni. De azért néha, hogy bizonyítsam, hogy nem vagyok gyáva, megtettem. Volt, hogy hal helyett, rákot fogtam. Majd meghaltak a többiek a nevetéstől. Csibortól mindenki félt. Gonosz bogár volt, nagyon tudott csípni. Pióca nem igen volt. De attól amúgy sem féltünk.
Meg aztán egyszer meghajtott egy vidra.
Békésen pecázgattam, de tovább mentem a kelleténél.
Tudtam, hogy ott fenn lakik az öreg vidra. Csak a barátaimmal merészkedtem arra. De most olyan semmi kapás volt, hogy csak mentem egyre feljebb és feljebb. Az öreg vidra tanyájáig.
Meg is hajtott.
Még az egyik dorgóm is elveszett. Úgy futottam. Hazáig. Félig „mesztéláb”.

Murán nekem tilos volt pecázni. Mert az volt a Határ. A katonák nagyon őrizték. De néhol azért lehetett. Ahol nem őrizték annyira. Ezért a Murán is pecáztam néha. Mamával. Mert ő ismerte a "járást".

Ő olyan javas asszony féle volt. Nagyon értette a gyógynövényeket. Meg is gyógyította a fökényeimet.
Egy este alatt. 

Gyakran mentünk ki Mamával a Gátra meg az Öntésre ezért meg azért.Ott hagyott egy kicsit horgászni, meg fürödni a sekélyben.
Meg aztán a Zsíros rétre is jártunk gyógynövényekért.
Vagy az erdőbe gombáért. Néha csak keserű gombáért. Ott a Csitárban játszhattam az otthagyott fegyverekkel. A bunkerban.
Amúgy a keserűgomba a sparhelten sütve a legjobb.

Mamának sok házi állatja nem volt. De volt egy őze a Béci. Meg egy macskája a Náci.

Nagy kert is volt, meg szőlő. A kertben mindenféle növény: kukorica, krumpli, mák, zöldségfélék. Gyümölcsfák. Mindig volt mit enni. A tökösmákos rétest szerettem a legjobban. Meg a gánicát.

Mama értette a madarak nyelvét, meg a röptét. Volt neki egy szelid hollója. A nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy mindig a falnak támasztott szánkó vasán üldögélt. Vagy a verandán strázsált. Onnét kurrogott. Csak néhány embert kiabált meg. Akiket nem szeretett. Nagyon okos madár volt. Mamának éjszakai madarai is voltak. A Macska baglyok. Nappal meg az ölyvek, vércsék, sasok. Azok hangjából, röptéből jósolt. Időt, jövendőt. Kígyókkal, békákkal is békén volt.
Templomba nem igen járt. Egyszer-egyszer azért elvitt. Majd megevett az Isten hidege. Sokat pörölt a plébánossal.
Aztán volt neki egy ángya, az igazi boszorkány volt.
A Juli. Az sokakat megvert, szemmel, miegyébbel.
Úgy tudom elégette az Urát is, házával együtt.
Mindenki félt tőle. Én nem. Hozzám jó volt.
Meg lakott az utcánkban az Ilonka néni. Ő tanított meg Kaszab Istvánhoz imádkozni. Nagyon finom kapor főzeléke volt. Azóta, hogy elment, nem eszem meg.
Papám nem volt. Meghalt a háborúban.
Bombázáskor rászakadt a földpince, amikor az ételt hordta ki a népeknek. Dédnagyapám erdész volt a Dráva partján Zákányban. Őt sem ismerhettem meg.

Az óvodában hajó volt a jelem. Nem szerettem oda járni. Mert mindenféle szörnyűségeket etettek velünk.
Délután meg aludni kellett. Én nem szerettem aludni, annál inkább játszani. Meg rajzolni. Csodás fajátékaink voltak. Kocsi, szekér, bicikli, roller, hinta, mászóka, fa ló, meg mindenféle játékos - elmés szerkezet.
Nem emlékszem már, hogy ki készítette őket, de igazi művész volt az biztos. 

De legjobban a patak parton szerettem játszani.Mert ő volt a legjobb pajtásom. A Béci patak. Ameddig engedték, a partján játszottam és közben meséltem neki. Ő meg nekem. Az óvó nénik nem nagyon értették. De Anyám megnyugtatta őket.Ő is óvó nő volt. Már akkor hajós akartam lenni. Mert megérintette a VÍZ a szívemet. És elvarázsolta az életemet. Most már tudom, hogy ő a Szabadság. A Szabadság egyik formája.

De mellette a régészet is érdekelt. Helyesebben a régi tárgyak után való áskálódás. Főleg a háborús dolgokat szerettem és kerestem.
Mamáéknál volt az öreg fenyő tövében egy kicsiny domb. Olyan szemétdombféle. De valójában nem az volt. Egy sír volt. Amibe belelőttek az oroszok egy német katonát. A második világháború vége felé.
Meg elásták mellé a kincset.
Ott túrtam.
Sok mindent találtam. Rozsdás lőszereket, pisztolyt, bajonettet, mást. De volt más lelőhelyem is. Lenn a kertkapu mellett a vörös fenyő alatt. Oda zuhant a láncos bomba. De nem robbant fel. Ástam, de nem találtam meg. Senki sem bánta. Most már én se.

Mama vette az első igazi horgászbotomat.
Addig sírtam, míg megvette. Pedig piciny nyugdíja volt.
Valami pár száz forint. A cájg meg 120.
Mai napig emlékszem.
Amikor megvette, május volt. Hétágra sütött a nap.
Én olyan boldog voltam. Olyan boldogok voltunk.

Aztán meghalt Mama is.
Akkor már Egerszegen laktunk.
Meglátogattuk. Amikor mentünk kikísért minket a Skodához. Aztán bement. Elindultunk. De szóltam, hogy én egy percre visszamennék. Visszafutottam.
Már várt.
Sírt. Én is sírtam.
Soha többé nem láttam, csak álmaimban.
10 évesen vesztettem el.
Persze nem örökre.
Ez, ami vígasztal.
De itt maradt a Mura nekem. Ő nem megy sehova. Marad.
Akkor is itt lesz, amikor én már nem leszek itt. És ez így is van rendjén. Jó volt együtt.

Amen

 

 

 

Muraparti álom

 

A szélütött folyópartján ott ahol senki sem jár,
A tébolyultan burjánzó lombsátor alatt a kanyarulatnál,
A kozmikus eső szűnni nem akaró finom permetébe
burkolózva,
Elringatva, a milliárdnyi ezüst esőcsepp végtelenített
kopogásától,
A ködök furcsa alaktalan házfalai között,
Beleolvadva párától füstölgő messzeség szürkébe hajló
horizontjába,
Egy villámsújtotta éger odvának,
Feneketlen űrjében,
Szendergő sápadt arc.

 

Ott ahol a Teremtés óta zuhogó eső,
Kékesszürke gomolygásába burkolódzott Acélhegyek állnak,
Magányba fulladt méltóságteljes csendben,
Hol az álomszerű tompa nappal és éj,
Váltja egymást lassú-lassú monoton,
Vigyázva, óvva a földre szállt holt űr
Mérhetetlen néma csendjét.

 

Ott a kanyarulatnál,
A kísértetiesen fénylő Hold alatt,
Kusza sziget borzas árnyaitól óvón betakartan,
Hol a surrogó folyó és az éjféli zápor,
Nászától született meztelen test pihen,
Ott az alacsony ködök tejtakarója alatt,
A lombsátor nedves zöldjén lesurranó,
Esőcseppek neszétől süketen,
Félig betakartan szívós csalán leveleivel,
Nyugszik egyedül,
Élettelen,
Az Én,
A Holt Álomlét maga.

 

De aztán nagy sokára,
Ha zord kősziklányi idő
Tengelye őrölve, ha moccan,
Mint elhagyott üres pókháló,
Ha éji szélzúgástól megrezzen lassan,
Sötét homályszeme az éjbe meredt konok,
Szederjes ajkán messzi kihűlt élet siráma zokog,
Átsüt a Hold az eső ködlő függönyén,
Ő ott áll az apró sziget kavicsperemén,
Dermedt, fagyos teste, mint távoli fény,
Csillámlik a fekete habokon,
Olykor eljön az egyetlen Élő,
És ölelkezik vele a tündöklő,
Szakadatlanul hulló eső.

 

 

 

Oldal: Visszaemlékezések
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2025 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat