Emlékeim a Földi Pokolról

II.rész

 

Nagyon elfáradtam már

Nagyon elfáradtam már,
És lassan utolér az éj,
De szívemben szelíd hangod,
Csak sürget, úgy hív.

Régen meg van írva már,
Az, amitől félek,
Érzem, elhagysz majd,
És nem vár más csak a sír.

A kedvenc öreg kocsmádban,
A falnak dőlve várlak,
És csak iszok majd,
Te meg nem jössz, csak a kín.

És te sokat próbált hű szívem,
Mond megbocsátasz-e énnekem,
Ha feladom éppen itt az út végén?
Mert nagyon elfáradtam én.

De olybá e bánat,
Amilyet Jézus érzet,
Amikor feltámadt,
Bár jól tudta,
Hogy vajon miért.

Most nézem égő szárnyaim,
Ahogy füstté lesznek
Az álmaim,
De a vágyaimból
Már egy életre elég.

 

És még egyszer visszanézek.

 

Ó micsoda utak!
Tudom megöltetek ti sokat
És a szívem is érzi,
Hogy húzza már a Mély,
És letelepszik ide a padra
Mellém az éj.

Nincs már remény.
Az éjben csak a szél jár,
Elsodorva egy álmot.
De Nyugaton ott messze,
A hegyeken túl tomboló lángok,
Elemésztik majd a szívem,
És derűs bánatom.

 

Kit érdekel!

Mit tudom, én
Kié leszel
És engem nevetve,
Mivé teszel,
Kit érdekel!

Mit tudom én,
Kit zársz karodba,
Ha részegen sírok,
Majd makogva,
Kit érdekel!

Mit tudom én,
Hívsz-e majd sírva,
Ha fekszem már lenn
Csöndes sírba,
Nem érdekel.

1985

 

Szerelem

Az égen, nesztelen, egy kis csillag futott,
Nem vette észre senki.
Csak te.

Az örökkévalóság lángjai

Mint fáradt vándor az üres úton,
Hallgattam az éj dalát,
Eltiport szívek, holtan, sorban,
Csend suttogja szívünk titkát.

Gyenge hangon távoli csillag,
Hívja-e holt szív a párját?
Válasz helyett egyre folyton,
Halált vijjog éji madár.

És az éjben csak egy csillag ég,
Lelked erőtlen itt a vég,
És érzed, a szerelmed messze már,
Bolygó lidérc fénnyel az égbe száll.

Ott égnek egymagukban,
Az örökkévalóság lángjai ők,
Hűek lesznek a halálban,
A jégkeblű, halott szeretők.

Nézz fel, te is az éjféli égre,
Keresd meg csillagod helyét,
Mint egy eltévedt isteni gyermek,
Szülő honát, lakhelyét.

Mert mindnyájan vándorok vagyunk
A Száműzöttek  Földjén,
A halálban jéggé fagyunk,
Messzi csillagként az éj egén.

1988

 

A hőskor alkonya

Valami jó csata kéne, ahol legalább eleshetnék.
Hősi halál, meg ilyesmi…
De erre felénk még ilyesmi sincsen!
Így hát marad a cipőfűző.
Megbarnult banánhéj.
Lemaródott lépcsőfok.
Deszkadarabok.
Meg ilyenek.
Pedig, hogy én mekkora hős vagyok!

Néha még harcolok…

Néha még harcolok a birkák ellen,
Kinn a réten, fűszálnak álcázva magamat.
Aztán miután körbelegeltek, birkabégetésre ébredek,
Vagy a szénaboglyában pásztorlánykával,
Bárányfelhőkkel.

 

Vén Blues

 

Egy éjjel, üres utakon,
Rossz kocsmák poklát jártam,
Vén blues sírt hosszan monoton,
Egy bárból, ahol megálltam.

 

Vérzett, mint rúzs a pohárban,
A lassú, ólomszürke hajnal,
És rubint színű olcsó konyakban,
Csillogott a szomorú dallam.

 

Csak egy ócska ütött-kopott Fender,
Mi dobtól már meg nem részegül,
Egy ital és az öreg néger,
Lassan a zongorához leül.

 

Míg a füstön keresztül
Az öreg zenészt, nézem,
A poharam egy hangtól megrezdül,
Majd” elsírom magam, érzem.

 

De hol vagytok most ti áldott percek,
Jó kedvem, mi az éjszakába lehúz?
Tudod, érzem, hogy te is elhagysz majd egyszer,
És nem marad más, csak az ital, meg a Blues.

 

Játszd, csak játszd, te vén bolond,
Míg a halál megszabadít,
Sír a szívem úgy fáj a hangod,
Vagy csak berúgtam megint?

 

 

Mert szólt valami Blues

 

 

Hallgatom,
Ahogyan kérleli az éj a hajnali szelet,
Hogy fújjon ébresztőt már az átkozott,
Isten háta mögötti város felett.

 

Szent magányomban, mint egy eltévedt Isten,
Kinn a hóesésben állok
És lassan haldokolva, itt a Földi Pokolban,
Haza az Égbe, vissza, nem találok.

 

Mert szólt valami blues, meg volt valami bár,
Meg pár idegen is, ott állt a bárpultnál.
Meg szólt valami lány, hogy valahol majd vár,
De, hogy hol, arra nem emlékszem már.

 

Hogy ébren vagyok, netán álmodom?
Mind egy, túl késő, ez már nem lényeg.
Hogy túlélem, netán meghalok?
Egy korty ital ezt eldöntené végleg.

 

Lehunyom a szemeim,
És rögtön feltűnik a bár.
A valószerűtlen álomképből előlép,
A tegnap esti gyönyörű lány.

 

És szól a blues,
Hiszen ez az a bár,
A pár égi barát is ott áll a bárpultnál.
Ő az a lány, aki odaát már vár!
És el nem enged, engem, soha már.

 

 A Szerelem vágányai

 
A Szerelem vágányai, mint erek feszülnek,
Távoli vészjósló zakatolástól lüktetnek,
Töviskoszorúként fonják körül gyötrődő agyad, vérző szíved.

A Szerelem vágányain az évek vánszorognak,
De nyugalmat nem lelhetnek a megszelídült múltban sem,
Csak vánszorognak, el nem múlhatnak, kísértenek örökké,
Amíg a könnyeidet fel nem szárítja a Nap.

A Szerelem vágányai, mint eldobott, kinőtt kiscipők,
Emlékeztetnek az eltékozolt Paradicsomra,
Álmodban aprókat koppantva sürgetnek.
Emberarcú cipőcskék ők, végtelen sorokban jönnek…
Aztán hirtelen felriadsz álmodból és üvölteni kezdesz a félelemtől,
De az ágyad alá benézni, se bátorságod se erőd.

A Szerelem vágányai a váltóknál pattanásig feszülnek,
Minden gyenge pillanatodban felfeszíted rá a szerelmed,
Keserűen gúnyolódva bűnein, hibáin,
Míg tükrében fel nem ismered arcod, akkor sírva fakadsz.

A Szerelem vágányai girbe-gurbák és a szakadékban végződnek.
És te minden nap elindulsz rajtuk,
De eddig még sohasem sikerült végigtolni rajtuk szíved szerelvényét,
De ma, eltökélten, ismét nekifeszülsz, egészen a szakadékig jutsz,
Minek vonzó mélységéből haldokló szíved mosolyog rád biztatóan,
És szól:- Kérlek, válaszd a feledés mélységét, hogy tovább ne szenvedj...
De te visszafordulsz, elvesztegetve még egy napot,
Egy marék homokot a magány sivatagából.

Aztán egy napon azon kapod magad, hogy megint a
Szerelem vágányain támolyogsz.
Kisírt szemeid égnek, szívedben düh és konok elszántság.
Arcodban a jeges széllel - és a vonat közeleg.
Az öntöttvas kerekek között rádöbbensz, hogy szereted.
Keresztülvágva a bozótoson, sírva mész haza.
A Szerelem vágányain.


Az idő, mint mozgó sír elér

Olyan különös,
Ahogy leszáll kinn az éj,
Ahogy Nyugaton
Még haldoklik a fény,
A sírja jeltelen,
Túl hegyen és völgyeken.

Kinn az éj,
Úgy hallgat, mint a mély.
A fiam felsír,
Picim, bújj hozzám, ne félj!
De oly” nyugtalan,
Mint a szívem, hontalan.


Mert az idő,
Mint mozgó sír elér.
Mert az idő,
Hullámsírja mély.
Mert az idő,
Mint mozgó sír elér.

Olyan egyedül
Fekszem az ágyamon
És egyre csak
Azon gondolkodom,
Hogy az út oly” végtelen,
És engem hív, szüntelen.

Tudom, hogy
Holnap indulok,
És mindent, itt hagyok,
Hisz” hív a végtelen,
Érzem a szívemben.

Mert az idő,
Mint mozgó sír elér.
Mert az idő,
Hullámsírja mély.
Mert az idő,
Mint mozgó sír elér.

Életem,
Az idő rágja szét,
Sorsomon,
Csúf tetteim súlya még.
A halál rejtelem,
De a létem végtelen.

Budapest – Debrecen Expressz Blues
( Jim Morrison nyomában)

Már egy hete nem hívta fel..
Nem,
Hiszen nem is lett volna miért...
Hol a válasz?
Ki tudhatná...
Réveteg múltvaló.
Az istentiszteleten már nem mondta, hogy ámen
Mindenki hallotta.
Csend!
Nem tettem fel semmilyen kérdést.
Nehogy tévedj!
Ne.
Kutyaugatás,
Fékcsikorgás,
Holtvágány.
Nyikorduló vasajtó.
Vastaps.
Ámen.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
5 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Fekete tűz,
Fekete víz,
Megfeszített erő.
Görbülő, recsegő csontok,
Kicsorbuló fogak,
Artikulátlan sötétség.
Magány,
Labirintus,
Vakablak,
Pisla fény.
Holtvágány.
Ámen.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
5 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Halk Blues.
Fehér bőr,
Fekete nyál,
Két akkord között négy szó.
Jim Morrison álma.
Halálvágy,
Mélyrepülés,
Összegubancolódott dimenziók.
Egy férfi tánc közben;
Szárnyai az égben,
Gyökerei a mélyben.
Sikolyok.
Vastaps.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
5 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Ritmus,
Kopott néger gitár,
Fekete hang, fekete élet.
Üres éjféli csehó.
Himbáló lámpa,
Szellem a söntésben,
Szemgödreiben űr.
A Fehér Néger,
A Lázadó,
A Köpőcsésze.
Kilátszik a mikrokozmosz,
A kozmikus magány.
Az érvénytelen menetjegy.
A Záróra.
És a vastaps.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
5 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!
Rebellió,
Whisky, sör,
Zenearcú szabadságfájdalom,
A munkanélküli Messiás.
Sarokba támasztott fakereszt.
Fénykép a falon,
Arc a Tvben.
A lázadó,
A kozmikus pincér,
A végtelen záróra,
A vastaps,
A kiáltások,
A sikolyok,
Az ámen...
Meg az elég...

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
5 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Tárgyalóteremvilág;
Az Ítélet: Halál.
Hústest börtön,
Mészárszék,
Csillag rács,
Végtelen.
Kilátástalanság,
Kegyelem.
Az I - es számú Élőhalott,
Az Egyszemélyes Világháború nevében,
Ámen.
Vastaps.
Elég.
Ennyi.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
6 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Megpenészesedett emlékek a falon,
Megbarnult fénykép durva aranykeretben;
És az elveszett Paradicsom.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
A keselyű szárnya,
Az italáldozat
És a bűn.
A világ
A cellám.
Leszakadt mennyezet.
Vastaps.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
6 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

És az arcom.
Hé, Halál!
Hol az arcom!
Nézd az arcom!
Maga a Blues,
Maga a halál.
Ma királyi varjak lepték el a kietlen múltam.
Kisbetű.
Hát ez az élet, Anyám?
Távolodó kiáltások,
Csatazaj.
Véres kényszerképzet
Az ól.
Összeomlás.
Elég!

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
6 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Elgurult csendkristályok a padlón.
Visszacsatolás,
Emlékkönyvtár
És a Végtelen Előadás.
Az Öngyilkos Színház.
Egy férfi tánc közben.
Kezei az égben,
Gyökerei a mélyben.
California Radio, The Big Beat!
Angyali mosoly...
Vicsorgó démoni fény-walcer.
Tangó a halállal.
Vastaps.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
6 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Csörgőkígyó tekintet,
Alkohol blues lehelet,
Félig telt üveg.
Nincs vissza út.
A város bele,
A dögrovás,
Az Öngyilkosok bálja,
A Káosz katonája.
A Holtvágány.
Vastaps.
Ámen.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
7 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Folytonos magány,
Sírás,
Kínlódás,
Fogadkozások,
Kételyek,
Esküdözés,
Átkozódás,
Megátalkodottság.
Istenkáromlás.
Lázadás.
Üvöltés.
Üvöltés!
Üres kocsmapadok között ver visszhangot.
Ma két marokkal mérik a halált.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
Ájulás.
Vastaps.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
7 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Láncait vesztett őrült légtér,
Sátáni kacaj,
Véráztatta savas mező.
A végső megoldás
A Világláger.
Önarckép a sárban.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
7 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Csend,
Csepegő vízcsap,
Nyitva felejtett T. V.
Görcs.
Egy férfi a szigeten,
Sziget a múltban.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
Hát ez az élet, Anyám?
Torz zuhanás -
Visszhang,
Semmi.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
7Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Zene!
Sikoltozó gitár,
Dübörgő dobok,
Tapsra feszülő sötét nézőtér...
Férfi a mikrofon előtt -
Szárnyai az égben,
Gyökerei a mélyben.
Szellemidézés.
Zene.
Tetemrehívás.
Zene.
Átokima.
Zene.
Haláltánc.
Zene.
Zene.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
8 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Nem ezt ígérted, Anyám! - nyögi a férfi, szája szélére kiüt az átokhabja.
A királyi varjak már ellepték a kicsiny sziget azúrkék párkányát.
Átkozottak.
Itt körbeült minden.
Az Idő egy mocskos állat.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
Ámen.
Vastaps.
Elég.
Kész.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
8 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Én, ezt nem hiszem el, Anyám! - törte meg a varjak
csökönyös csendjét a férfi kétségbeesett hangja.
Anyám!
Anyám!
Nem ezt ígérted nekem!
Nem ezt ígérted.
Káosz.
Örvény.
Szétmállás.
Ámen.
Elég!

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
9 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Feneketlen mélység.
Időfoszlányok,
Távoli suttogás,
Régen elhalt léptek.
Fél három,
Háromnegyed öt.
Anyám! Anyám…
Távolodó part.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
Elég.

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
9 Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Nemlét,
Határ,
Már a határon túl.
Fekete eső csillog fekete madártollakon,
Fekete szempár,
Fekete filc,
És még mindig zakatol.
Nem ezt ígértétek nekem…
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját.
Nem ezt ígérted.
Beduin rablók fosztogatják a sivatag homokját!
(elég.)

Hé, Halál,
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
9 Phatom mélyen a Földi Pokolban

Tovább!

Csend,
Fekete madártollak röpte
Álom,
Icike- picike ének
Talán csak a szél
Nem.
A sugallat.
A Tagadás.
A Szent NEM Himnusza.
Elég.

Táncolva távolodó férfi a megroggyant ég alatt,
Halk blues az őrület határán.

Ámen

Hé, Halál?
Hol a te hatalmad?
Itt van lenn a Bugyorban,
1o Phatom mélyen a Földi Pokolban.

Tovább!

Két whisky-s pohár közt ott a tenger
                                               

Két whisky- s pohár közt ott a tenger,
Nézem, ahogyan lelkemben háborog,
Úgy tajtékzik, mint tengernyi gond,
Őrjítő mélységben kavarog.

Sziklákon megtört hullám,
Sörbe fulladt női báj,
Végtelen ez a játék,
A szomjúság megvadít, úgy fáj.

De te csak igyál, ha a dolog így áll,
Én is iszom, amíg meg nem nyugszom.
De te csak igyál, ha a dolog így áll,
Egészségedre, drága barátom!

Megnémult halak hada,
Legjobb barátom, múltam, mond, merre jársz?
Magányos partokon bolyongsz,
De a híd alatt egyszer majd rám találsz.

És tanítva szóla két bukott angyal,
És hosszasan böfögnek.
Hé, vándor, itt van, amit keresel!
De agyamban néma a csönd és a hányinger.

De te csak igyál, ha a dolog így áll
Én is iszom, amíg meg nem nyugszom.
De te csak igyál, ha a dolog így áll
Egészségedre, drága barátom!

De mond meg, múltam, mond meg, hogy mi tart vissza?
Sem bűntény, nem, sem nem politika.
Maradok! Merengek tovább az emlékeimen,
Magyarország túl van a tengereken.

De te csak igyál, ha a dolog így áll,
És én is iszom, amíg meg nem nyugszom.
De te csak igyál, ha a dolog így áll
Egészségedre, drága barátom!


Morrabb Garden

Itt ülök a Morrabb Garden- ben egy padon és az Óceánt
nézem.
Előttem két whisky- s pohár, mellettem nem ül senki.
Nézem az Óceánt és a múltamon merengek.
Gyenge, sós ízű szellő cibálja hosszú barna hajam.
A múltamon merengek.
Már nem fáj semmi.
Sem belül, sem kívül.
Csak én és az Óceán.
És az emlékeim.
Már nem félek.
Hiszen nem maradt már semmi, senki.
Hiszen nem is létezett soha semmi és senki.
Csak az emlékeim és az Óceán.
De vajon, honnan vannak az emlékeim?
Mindegy.
Úgy sem emlékszem.

Lassan közeleg az éj,
Az arcomon érzem hűs leheletét.
Itt az éjek könnyűek.
Már nem fáj semmi.
Mert már nincs semmi, ami fájjon.
Mert már nincs semmim, ami fájdalmat érezhetne.
Már csak haloványan emlékszem a fájdalomra.
Talán jó lenne, ha tudnék fájdalmat érezni.
De már nem számít,
Már ez sem számít.
Már semmi sem számít.
Már én sem számítok.
Miért?
Hmm…
Mert ki vagyok én?
Semmi.
Senki.
Egy múlt idő.
Csak egy emlék.
Valaki más emléke.
A Teremtő emléke.
Ez az Örökkévalóság.

Csak mi.
Az Isten semmi mást nem teremtett csak ezt a két whiskys
poharat meg az Óceánt.
Meg Önmagát.
Vagyis engemet
Mert én vagyok
Maga az Isten.

A Szeretet nem múlik el soha

A csend ma némán szól,
Csak kérdezd és válaszol,
De ha mégsem felel,
Kérdezd újra, ne add fel!
A tű araszol,
Egy vén dal halkan szól,
Mesél a rég múlt időkről,
A Fényes Esélyről.

A Régi Szép Idők,
Mint hűtlen szeretők,
Elmúltak rég,
Régen elhagytak ők.
Egy gitár, könyvek lemezek,
Krisztus, akiben hihetek,
Ennyi maradt nekem,
Ez minden kincsem.

Mert a jó kedvem már
Rég elhagyott,
De feldobnak néha még
A régi dalok,
Hé, fiú, hé!
Én úgy visszamennék.

Régóta álmok közt élek,
Gyakran sírva ébredek
A magány úgy meggyötört,
Mint egy rabot, összetört,
De köszönöm néktek hű könyveim,
Ti tudós, bölcs barátaim,
Csak az igaz tudás segít,
A hamis elvakít.

Kinn az utcán az emberek,
Olyan furcsák, idegenek,
Közöttük járok szótlanul,
Már senkit sem ismerek
De az ódon házak ablakán,
A fény még ugyan úgy táncot jár,
Feloldja bánatom,
Megsimogatja az arcom.

Mert a jó kedvem már
Rég elhagyott,
De feldobnak néha még
A régi dalok,
Hé, fiú, hé!
Én úgy visszamennék.

Az erkölcs elveszett,
A divatból kiment,
A pénzhajhász önzés,
Majd” mindent tönkre tett.
Földünk a mérgektől haldoklik,
A sötétség nő és uralkodik
Talán még nem késő,
Tenni kéne már valamit.

A Földi Pokolban, testvér,
Nálunk senki sem testvér,
Utál itt mindenki mindenkit,
Mind egy az néger vagy fehér.
Egy vastag erszény többet ér,
A szívünk minden kincsénél,
A Mammon Bábel Tornya,
Ismét az égig ér.

Bár a jó kedvem már
Rég elhagyott,
De feldobnak néha még,
A régi dalok,
Hé, fiú, hé!
Én már úgy haza mennék.

Aztán a szíved felébredt,
Mert sokat szenvedett
Hazafelé az úton, majd
Elmondom neked:
Tudd meg, hogy örökké élsz,
A halállal csak ruhát cserélsz,
Ha legyőzöd önmagad,
Úgy leszel csak szabad.

Hatalom pénz, ez mind bilincs,
Csak ha szeretnek és te szeretsz,
Az, az igazi kincs,
Mert a szeretet nem múlik el
Mert csak a szeretet nem múlik el
Mert csak a szeretet nem múlik el soha.

 

Oldal: II.Emlékeim a Földi Pokolból II.rész
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat