Szellemtánc

Misztériumjáték

Írta: Balaton János Poey

2017

 

 

 

„Még a legélénkebb fantázia sem képes olyat álmodni, illetve alkotni, ami ne létezne már a világegyetemben valahol, vagy azon túl.”

                                        B.J.Poey

 

Hej, kedves barátaim, ezt a történetet, amit ma este szeretnék elmesélni nektek, higgyetek nekem, nem hazudok-, de én tényleg átéltem.
A dolog pedig úgy esett, hogy: hosszú-hosszú magányos kóborlásaim során, egy hideglelős, esős őszi éjszakán, pontosabban éppen Halottak Napján, úgy éjfél tájt, valamiféle menedék után kutatva, betévedtem abba az átkozott kisváros, elátkozott Kávéházába.
Kedves barátaim, tudom, hihetetlennek hangzik, de abban az elátkozott Kávéházban egy Szellemidéző Szeánsznak voltam a tanúja, sőt mi több, én szerencsétlen, a főszereplője, médiuma vagy mi.
Mert abban az elátkozott Kávéházban, ó Atyám, csak úgy hemzsegtek a szellemek.
Ott abban a kísértetek járta Kávéházban volt egy zenekar is.
Jobban mondva két zenész játszott ott valami dalokat.
Két felettébb furcsa, sőt gyanús zenészszemély, igen.
Meg egy pincér is volt ott, rajtuk kívül.
Ó az a nyomorult pincér!

De látom, nem nagyon értitek… hmm…
Hogy is meséljem tovább?
Egy kicsit most bajban vagyok…
De megvan!
Várjatok csak, nézzük hát akkor még egyszer:

 

A helyszín: Isten háta mögötti kisváros.
Kávéház a vasútállomás közvetlen közelében.
Az eső zuhog, éjfélre jár.
Halottak napja van.
A lepusztult Kávéház félig nyitott ajtaján egy tábla fityeg.
A táblán a következő felírat áll:
„Ma éjjel éjfél után rendhagyó koncert és Szellemtánc lesz.
Az előadás megtekintése ingyenes.
Játszik a Temető Polka Duó.
A kedves vendégeinknek jó szórakozást kíván, és nemes italokkal szolgál: a pincér.”

 

Baljós előérzettel belépek a Kávéházba.
A helyiség kis híján üres.
Csupán két zenész, no meg a pincér.
A színpadon, egy széken a gitáros bóbiskol.
Arcán fáradt mosoly, ölében gitár.
Egy karnyújtásnyira tőle a sarokban a pianínóra dőlve a zongorista álmodik a valaha volt Régi Szép Időkről.
Vén hangszerén poharak sorakoznak.
A bárpult mögött félálomban kornyadozó pincérhez lépek.
Italt kérek.
Ő kiszolgál kábán, majd ismét álomba zuhan.
Minden csöndes.

Hirtelen, mint az apokalipszis harsonája, éktelen vonatfütty sipít bele a mély esőverte éjszakába.
A szendergő zenészek arca idegesen megfeszül a semmiből támadt hangtól.
Félálomban mocorognak, fészkelődnek.
Ekkor a gitáros álmos, rekedtes hangon dúdolni, majd énekelni kezd valami általam még sosem hallott különös dalt.
Ó az a vonatfütty!
Meg az, az elátkozott éjszaka.

 

               A gitáros produkciója pedig valahogy így szólt:

Kétszer egy órában,
Jár egy csont a kutyának
Főleg másnaposan, ha menni kell,
Bár nem is várnak.
S már megint részeg vagyok.

Kár,
Hogy elmúlt,
A múlt messze már,
Pedig olyan volt,
Mint egy álom.
Lehet, haver,
Hogy nekem már
Régen bealkonyult,
De ha fizetsz még egy sört,
Meghálálom.

Talán el sem tudjátok képzelni, hogy a zongorista milyen álmos - fanyar ábrázattal méregette társát, a mámoros kedvű megébredt, gitáros – dalnokot.
- Bátorkodom, művész úr, megtisztelő bocsánatáért esedezni… - mondta gúnyosan a zongorista.
Esetleg méltóztatna gitározni is a dalhoz?
- Természetesen.
De először is bemutatkoznék: A Gitáros vagyok.
Ő pedig a Zongorista. - mondta a zenész mosolyogva a publikumnak, ami még mindig csak a pincérből és jómagamból állott.
Aztán ekképpen folytatta:

- Ma este, Halottak Napjára való tekintettel, egy különleges műsorral szeretnénk kedveskedni a megjelent magányos vendégünknek és persze sokat próbált fegyvertársunknak, a Pincérnek is.

Ekkor a bárpulton szendergő Pincér automatikusan meghajolt, majd kicsivel később egy rövidet horkantott és ezeket motyogta:
- Rendhagyó műsorunk címe: Szellemtánc.
- Játszik a Temető Polka Duó! –szólt közbe a Zongorista vigyorogva.
- Na, hát! –mondta a Gitáros és a húrok közé csapott.


A Régi Szép Idők.

Kétszer egy órában
Jár egy csont a kutyának.
Főleg másnaposan, ha menni kell,
Bár nem is várnak.
S már megint részeg vagyok.

Kár,
Hogy elmúlt,
A múlt messze már,
Pedig olyan volt,
Mint egy álom.
Lehet, haver,
Hogy nekem már
Régen bealkonyult,
De ha fizetsz még egy sört,
Meghálálom.

                                

                             A rumból tölts még egyet,

                       Különben szétverem a zenegépet!

                                  Idézze fel nekem,

A Rég Múlt Szép Időket!
És már megint részeg vagyok!

A Régi Szép Idők
Még mindig itt élnek bennem,
Feltekerem a hangerőt, egy sör,
És újra jó a kedvem
És már megint részeg vagyok!

Hej,
Micsoda tánc volt
Az életem,
Mert olyan volt,
Mint egy álom.
Tudom, haver,
Hogy csak ez a kor
Jutott neked,
De ha fizetsz még egy sört,
Megbocsájtom.

Ilyen színvonalas produkcióra ebben a lepukkant ivoldában azért még én sem voltam felkészülve.
Mi tagadás, szó szerint megállt a kezemben félúton a pohár.
Ösztönösen is komoly arccal és nagy figyelemmel hallgattam a dalt, tetszett az egyéni előadásmód, a borízű hang, a múlt századi füstös kávéházi miliőt megidéző hely, a stílus, a zene.
Pedig ez csak a kezdet volt.

Amikor a Gitáros bevégezte dalát, a Zongorista felhajtott egy felest és valami andalítóan szép melódiával válaszolt.
Miközben játszott engem nézett.
Hosszan, szemrebbenés nélkül nézett a szemembe.
De mintha valami különös fény, de talán nem is fény, hanem inkább valami kérdés bujkált volna az amúgy kifejezéstelen, merev tekintetében.
- Mi a fenét néz ez rajtam? – morfondíroztam magamban.
Aztán, ahogy tovább nézelődtem, valami furcsa árnyékot véltem felfedezni a Gitáros melletti széken.
- Mi a szösz. –motyogtam bele a poharamba, mire az árnyék vagy inkább árny, megmozdult.
Nem, nem állt fel az éj teremtménye, hanem felszállt, és Krisztusra mondom, hogy átlebegett a táncparkett felett!
Ez azért már nekem is sok volt.
Akkor menekülőre fogtam a dolgot.
De ahelyett, hogy a kijárati ajtó felé menekültem volna, összegubancolódott lábakkal a színpadon álló mikrofonhoz tántorodtam.
Félreérthetetlen éreztem, hogy valami tőlem független, ellenállhatatlan Erő száll meg.
És én szerencsétlen, önuralmamat veszítve, mint egy megszállott, elváltozott hangon ezeket mondtam:

- A nevem nem fontos.
Filozófia szakos egyetemista voltam valaha.
A „Nagy Háborúban” haltam hősi halált.
Abban a szörnyű háborúban, amit ti, ott lenn a Földön,
1. világháborúnak neveztek.
Szép halálom volt mondhatom.
Végtére is dicsőséges hősi halálom volt, nem igaz?
Emlékművek, megemlékezések, díszlövések… meg miegyebek.
Na persze özvegyek meg árvák, meg mi hullák, ugye bár.
Valójában elképesztően nagy butaság volt az urak és a politikusok parancsára a pokolba menni.

Ilyen őrültséget soha többé nem tennék.
A világi hatalmat birtoklók önzősége és hatalomvágya miatt elveszejteni magamat?
Na, nem.
Inkább valami egészen más utat választanék, hogy éljek a földi élet adta lehetőséggel, az önmegvalósítással.
Mert még véletlenül sem ezért élünk a Földön, hogy mások szerepét játsszuk.
Hanem azért élünk, tisztelt barátaim, hogy csakis önmagunk legyünk, önmagunkat alakítsuk.
Vagyis, hogy kedvünkre, szabadon kiélhessük magunkat.

Épp itt a Kávéházban üldögéltem, amikor megjött a behívóm.
Mert nagyon szerettem ebben a Kávéházban iszogatni és olvasgatni.
Újságokat, verseket és filozófiát.
A filozófia valójában a gondolkodás legfejlettebb, leggyönyörködtetőbb formája, csúcsa.
Sőt!
Filozófiád, erkölcsöd, helyesebben erkölcsi fejlettséged tükörképe.
A filozófia maximája pedig nem más, mint a Bölcsesség Szeretete, elmélkedés az Életről, a Létezésről, az Emberről, és végül is magáról az Istenről.

A filozófia a legszabadabb tevékenységek egyike.
Olyan szabad, hogy csak saját szellemi és erkölcsi korlátaid állhatnak az utadba.
Valójában csak is tőled függ, hogy milyen szellemi és lelki magasságokba jutsz el.
Nézd a világot mindig a filozófia tükrében és minden titok lelepleződik előtted.
Ez az én üzenetem.
Most kedvenc versemmel szeretnék hozzájárulni a Szellemtánchoz.

Temető Polka zenekar figyelem!
Kíséret indul!
Bár a zenészek egy kissé meglepődtek, de azért csak rázendítettek.

Álomvilág

 

Késsekkel álmodni nem szerencsés,

Mert támadhat az éjen egy kis rés,

Ahol visszahullhatnak a szavak,

S elárul egy meztelen gondolat.

 

Levedlett álombőrök az ágy alatt,

Zátonyra futott mennyei káprázat,

A sötét mélység felett még nem dereng,

Egy száműzött érzés szédülten kereng.

 

Mélybe hulló csendtonnák sikolya,

Zuhanás mély, szédítő iszonya,

A világ túlvilági élménye,

Az ébredés vakító örvénye.

 

Talán reggelre kihevered,

De lehet, egy kicsit még hagyod,

Álmodni magadat odaát,

Álmodni világod ideát.

 

Mert csak arról álmodnak a vágyak,

Hogy egyszer majd valósággá válnak

És csak arról álmodnak az álmok,

Hogy legyenek szép álomvilágok,

Ahol te bárki, akárki lehetsz

És ennél egy szebb világot teremthetsz.

 

Amikor a vers végére értem, majd a Zongorista is leütötte az utolsó hangokat, a Gitáros komótosan cigarettára gyújtott és így szólt:
- Barátaim!
Ez igen jó mulatságnak ígérkezik.

Hát én ezt nem egészen így gondoltam.
Remegő lábakkal álltam a mikrofon előtt és nem értettem, hogy milyen őrdögi erő rángatott fel ide a színpadra.
- Mi folyik itt?
Miért nem rohanok ki az ajtón?
Vagy minimum az asztalomhoz?
Hiszen ott van még a kabátom!
A francba! - valami leírhatatlan erő fogva tartott.
- Ó Atyám!
Mi az Isten Csapása az a Szellemtánc?
Meg kié ez az idegen hang, ami az előbb belőlem tört elő, énbelőlem szólt?
Miféle verset szavalok itt, én szerencsétlen, mikrofonnal a kezemben?
De még mielőtt választ kaphattam volna a kérdéseimre a Gitáros így folytatta:
- Játszunk hát tovább, kedves barátaim.
Játsszuk hát el az életünket, ha egyáltalán már el nem játszottuk azt végérvényesen…
És adjunk lehetőséget a szellemeknek egy kis szórakozásra, táncra, vallomásra, miegyébre. – majd szívott egy slukkot a cigarettájából és lehunyt szemekkel gitározni kezdett.
Dalára két árny vagy inkább szellem bújt elő pianínóból.
Kecsesen meghajoltak és táncolni kezdtek.

 

 

Ezen az éjszakán

Ezen az éjszakán úgy ölelj át,
Gyere, gyógyítsd meg a szívem,
Hisz”oly”sokat várt te rád
Mutasd meg,
Hogy milyen erős egy lány!
Úgy ölelj, ezen az éjszakán.

Ezen az éjszakán, gyere, koccintsál!
Ne fordulj el Testvér,
Inkább igyál!
Ne dolgozz, most kérlek,
A világ baján!
Koccintsunk, ezen az éjszakán.

Ezen az éjszakán, kérlek, ne sírjál!
Gyere, ülj ide mellém, húgom,
És mosolyogjál!
Ne könnyezz, most kérlek,
A szíved bánatán,
Felejtsünk ezen az éjszakán!

De mondhatja a Mama,
A sok jó cimbora,
Hogy vigyázz srác!
Ne légy heves, légy türelmes,
De nem!
Nem ezen az éjszakán!

Ezen az éjszakán, nem alhatok,
Nyugton ülni én,
Nem bírok,
Remélem, hogy megáld az Isten,
Öröm ér, nem kár,
Úgy mint ezen az éjszakán.

 

 

Ekkor jött a Zongorista. Valami különösen érzékeny dallamot kezdett el játszani. A csodálatos akkordok hatására ismét belém költözött a hátborzongató Erő. Hogy mi volt, vagy ki volt az, először nem tudtam, de aztán bemutatkozott:
- Valaha festőművész voltam.
Csontváry Kosztka Tivadar volt a példaképem.
Az Anyatermészetet, mint Istent, ezt a Kávéházat, mint szentélyt imádtam, ahol mi művészek naponta összeülhettünk.
Általában a művészetről beszélgettünk.
A művészet valójában olyan, mint az Isten.
Beszélni lehet róla, de valójában senki sem tudja, hogy mi az, vagy ki az valójában…
A verseket és a zenét én is nagyon szeretem.
Főleg az olyan verseket és zenéket, amelyek a művészetről szólnak, akarom mondani művésziek.
- Már megbocsásson Festő Művész Uram, hogy megkérdezem. – szólt közbe mindenki meglepetésére a Zongorista.
- De mi az, hogy művészi?
Mit jelent ez pontosan?
Mitől lesz valami művészi és valami művészet alatti?
Meg tudná ezt fogalmazni, maga, mint avatott festőművész?
- Hát csak úgy nagyjából tudnám. - válaszolta a Hang kissé bizonytalanul, énbelőlem.
Majd rövidke szünet után így folytatta:

- Talán amikor az alkotó, illetve a művész átszellemesíti az anyagot, vagyis a művébe életet lehel.
- Ez komoly? – kérdezte boldogan a Zongorista és karjait széttárva, mint egy nőt, gyengéden átölelte a pianínóját.
Úgy tűnik a Hang gazdájának tetszett a zenész reakciója és némi kuncogás után így beszélt:
- Szóval a művész énjének erejétől kel életre a műalkotás.
- Mint az élő zene, meg a gép zene… – bökte közbe elgondolkozva a Gitáros.
Erre a Zongorista főlényesen a billentyűzetre csapott, de kollégája egy torz akkord kíséretében leintette.
A Hang pedig így folytatta:
- Az ihlet és az alkotó energia maga az isteni energia.
Valójában nem a művész alkotja a művészit, hanem a művész Felsőbb Rendű Énje, aki az igazi Alkotó.
Aki alapjába véve isteni és ezért isteni energiákkal operálhat.
Vagyis hozzá fér a magasabb szintű energiákhoz, hiszen maga is magasabb szinten áll, mint a hétköznapi én, illetve az ember.
A művész énje átszellemesítve Felsőbb Rendű Énjének energiáitól képes magasabb szintű alkotásokat remekelni.
- De ki az a Felsőbb Rendű Én?
Nekem is van olyan? – kérdezte a Zongorista, naiv ábrázattal.
- Nem tudom, hogy ki a Felsőbb Rendű Én.
És abban sem vagyok biztos, hogy neked van olyanod. – jött a felelet halk nevetés kíséretében.
De azért van némi sejtésem.
De erről, illetve róla nem szeretnék nyilatkozni.
Mert a szavak erejével nem lehet leírni őt.
Ma már nem lehet.
Mert az emberi nyelv ereje csaknem teljesen elapadt.
Legalább is az ilyen magasztos dolgok tekintetében…
Sajnos.

Ekkor csönd támadt.

Csak a hosszú néma percek peregtek lassan, mint a homok, amikor a Zongorista elkezdte finoman birizgálni a hangszere billentyűzetét, majd fejét furán oldalra billentve, várakozóan rám nézett.

Már a szemeim is kigúvadtak az erőlködéstől, annyira szerettem volna mondani valamit, valami végső lehengerlőt, így szabadulva meg kínzóm delejes erejétől, de szavak helyett csak halk nevetés hagyta el tátogó szám üregét.

Aztán a nevetésből szavak lettek, mert a Hang imigyen szólt:
- Nem fárasztom tovább erőtlen szavaimmal a tisztelt zenész urakat.
Beszéljen inkább egy zenébe öltöztetett vers helyettem.
A zenekar meg sem várva a vers kezdetét leheletfinom akkordokból szőtt hangszőnyeget varázsolt elő a vén hangszerekből.

 

 

Festmény a Kék Szerelmemről

 

Hát elkészült róla a kép,
A szerelemem kék színvarázs,
Vászonról épp, csak le nem lép,
A megfestett csillagparázs.

 

Olyan, ő, mint egy kék virág,
A lány, ki a vásznamon áll,
Mint mélykék köd- álomvilág,
Ha megfestem, földre leszáll.

 

A csend, kékes festékkristály,
A magány könnycseppjein át
Mondd, a létem miért nem fáj,
Álmaim között odaát?

 

Ott a fény kék eszméletén,
A magány kőszoborként áll,
A jövendő fényszigetén,
Haldoklik a vég, a halál.

 

A könny ott is néma kristály,
A kín is jéggé fagyott már
A múlt kútja kéklő homály,
Ha kinyitom, végleg bezár.

 

Eső, csend, tengerkék magány,
Csillog könnyem ezüstjén át,
Az arcod többé nem talány,
Hisz” tegnap megfestettem már.

 

Miután az utolsó hang is lecsengett, nagy csönd támadt a teremben.
Üvölteni szerettem volna, vagy legalább is segítségért kiáltani.
De e helyett csak néztem magam elé mereven, az öreg Kávéház cigarettafüsttől kék homályában.

Hosszú percekig nem szólalt meg senki sem.
Kínomban én a mikrofonzsinórral szöszmötöltem, de érdekes. hogy a lábaim már nem remegtek olyan nagyon.
A Zongorista a pianínó mögé bújva, meglehetősen kényelmetlen pózban, inni próbált.
Ahogy fél szemmel láttam: sikerrel.
Aztán kezében pohárral a Gitáros felállt és imigyen szólt:
- Igyunk hát, kedves barátaim.
Igyunk erre a különleges éjszakára.
Igyunk a kocsmaajtón kívül rekedt szegény eltévedt világra, és az emberiségre, holtakra és az élőkre.
És igyunk a még ki nem herélt művészetre és a kihalófélben lévő művészekre és a zenére.

És az Istenekre.
Meg az elholtak halhatatlan lelkére.
- Isten- Isten motyogtam a poharamba zavarodottan aztán ittam. Vagyis… helyesebben ittunk.
A háttérben némi csörömpölés utalt a Pincér jelenlétére.
Természetesen ő is ivott.
Aztán a Gitáros leült és játszani kezdett.
A szellemek pedig ismét táncolni.

 

 

A vén Magány

 

Pár barátom elhagyott már,
És néhány leány is már másra vár,
De hű barátom a vén Magány,
Bekukkant, ha éppen erre jár.

 

De ritkán jön ám egyedül,
Valami mindig előkerül,
Ami meghozza a kedvemet,
Ami már-már elveszett.

 

Mert cigire gyújt velem,
Vagy egy vén dalt dúdol nekem,
Töltök még egy pohárral,
Nincs nagy baj a vén Magánnyal.

 

Velem sír és velem nevet,
Ismeri jól a vicceimet,
De ha nem jut már eszembe semmi,
Elkísér egy sört meginni.

 

Az ágyban unalmas,
A szex így nem túl izgalmas,
De ha elvesztem a józan eszemet,
Nem fogja le a kezemet.

 

Mert cigire gyújt velem,
Vagy egy vén dalt dúdol nekem,
Töltök még egy pohárral,
Nincs nagy baj a vén Magánnyal.

 

Amióta mellettem vagy,
Szívemben enged a fagy,
De meglehet, hogy holnap már,
A hű Magány majd újra vár.

 

S majd cigire gyújt velem,
És egy vén dalt dúdol nekem,
Töltök még egy pohárral,
Nincs nagy baj a vén Magánnyal.

 

 

 

Oldal: Szellemtánc Misztériumjáték
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat