"Magyar Szív, Kelta Kereszt"

avagy

"Emlékeim a Földi Pokolról"

         Dalszövegek & Versek és Szösszenetek

 

 

 Berúgtam a restiben.

 

Berúgtam a restiben,

A vasútállomáson,

Ahol elittam minden pénzem,

Hogy nyoma se maradjon

És most a sötét éjben,

Olyan egyedül vagyok,

Mert a vonat már elment régen,

És hazamenni,

Én nem tudok.

 

Hát teljesült az álmom,

Amit a depóban láttam egy zsákon,

Hol az ördög angyali hangon szólt hozzám,

Hogy itt jól berúghatok

És most halálosan, másnaposan,

De olyan egyedül vagyok,

Mert a vonat már elment régen,

És hazamenni,

Én nem tudok.

 

Én azt hittem, hogy megfagyok,

Azon az átkozott peronon,

De most már jól vagyok,

Bár a hó esik nagyon.

A szerelmed meg sem érdemlem,

Hidd el, hogy szégyellem,

Hogy a vonat már elment régen,

Nélkülem,

Én kedvesem.

 

Szabadság íze

 

Lassan véget ér az éj,

Úgy hívogat a fény,

Az ágyamon fekszem én,

A szívem tűzben ég,

Mondd, mire várok még,

Hisz" indulnom kéne már rég.

 

Elmúlt hát az éj,

Hisz" erre vártam rég,

Hogy szabad legyek én,

Elfúj majd a szél,

És meggyógyít a fény,

De te csak kedvesem, jó legyél.

 

Mert még ma elmegyek.

Az Ég legyen veled

Mert még ma elmegyek.

Isten veled.

 

Nem tűröm tovább,

Ezt a rabigát,

Nem kell se rang, se pénz,

Pedig én úgy szerettelek,

De tartsd meg a szívedet,

Mert szolga az nem leszek én.

 

Mert még ma elmegyek.
Az Ég legyen veled
Mert még ma elmegyek.
Isten veled.

 

Nem tűröm tovább,
Ezt a rabigát,
Nem kell se rang, se pénz,
Elmegyek oda, ahol nincs ilyen sötét,
Ahol még érzem a szabadság ízét.

 

 

A kék ég

 

A kék ég a fejem felett,

De ne kérdezd, miért,

Hogy merre megyek,

A kék ég elmondja majd,

Csak nézz fel az égre

És indulj el hamar.

 

Ha fogytán a pénzed,

Ne bánd, rá se ránts

Ha összetört a szíved,

Ne sírj, jön majd más

A messzeség meggyógyít majd,

Csak menj az úton,

Hisz csak így vagy szabad.

 

A kék ég a fejem felett,

De ne kérdezd, miért,

Hogy merre megyek,

A kék ég elmondja majd,

Csak nézz fel az égre

És indulj el hamar.

 

Amerre mész,

Bámulnak majd terád,

Az útnak itt vége van, mondják,

Ne menj,nincs tovább!

De csak hívogat a kéklő messzeség,

Úton lenni az életed,

Megérkezni a vég.

 

 

Ezen a zord helyen

 

 

Nézd a bús csavargót a vén kocsmában,

Az asztal dől fáradtan,

Igyál még egy sört, drága testvérem!

De ne búsulj az életen, ezen a zord helyen.

 

Ezen a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

Ne sírj, mint egy gyerek, aki rossz álmot lát,

Mint kéményben szorult madár, szélben a fák,

Könnyed mossa arcod, a kezemre csöppen,

De te ne sírj az életen, ezen a zord helyen.

 

Ezen a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

A kocsi, amit vezetsz vénebb bármelyiknél,

A leány, akit szeretsz, csak álmaidban él,

Se égen, se földön, nincsen sehol sem,

Pedig csak a tiéd lenne ő, ha élne, ezen a zord helyen.

 

Ezen a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

A templom a sarkon, a kocsma szemben,

A plébános koccint, Isten nevében,

A lányokon kívül nincs bűnöm semmi sem,

Mi Atyánk ki vagy a mennyekben, azon a zord helyen!

 

Azon a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

Ha a lányokhoz mész, ne feledd testvérem,

A gatyádat kösd fel rendesen,

De ne tőlem kérdezd, hogy az miért ilyen?

Temesd el az álmokat ezen a zord helyen.

 

Ezen a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

Egy légpuskát végy és egy doboz töltényt,

Lődd szét e poklot, hogy szakadjon szét!

Ha nincs, már több erőd rúgj be rendesen,

Törj ki minden ablakot, ezen a zord helyen!

 

Ezen a zord helyen

Majd a hideg földben

Lenn a hideg földben

 

Dal az útról

 

 

Nincs már remény,

Sem kétség, ami bánt

Elég volt, ne is mond,

Hogy majd hűségesen vársz

De kösz az éjt,

És azt, hogy jó voltál hozzám,

De minden elmúlik egyszer,

S nekem indulnom kell már.

 

Mit tehetnék,

Ha a démon megszáll?

Maradni nincs erőm,

Indulnom kell muszáj

Utolsó csókod,

Talán egy kicsit fájt,

Észre se vettem,

Hogy egy év elszállt.

 

Micsoda életem jutott énnekem,

Csak menni az úton szüntelen

Tudom, hogy megbocsátasz kedvesem,

Hogyha egy nap elnyel a végtelen.

 

És jön majd éj,

Mi az úton talál,

A jeges szél, havas eső,

Tépi majd rossz ruhám

De eljön a hajnal

És melege átjár,

Talán hazaérek egyszer,

Ideje lenne már.

 

Egy napon,

A folyó hozza el dalom

S te sírni fogsz és átkozni,

Hogy nem leleled nyomom

Arcom a Hold,

Dalaim zúgják a fák,

És te nem tudod, mikor és hol,

Csak azt, hogy várok rád.

     

Elment a vándor örökre

 

 Elment a vándor örökre,

Jaj, a nyár is elment ővele!

Elment a vándor örökre,

Nyomában a szél,

Esőt sír az őszi ködbe.

 

Elment a vándor örökre,

Nem mesél többé elmerengve,

Elment a vándor örökre,

Nyomában a szél havat szór

A hídról a mélybe.

 

Elment a vándor örökre,

Nem tanít többé az életre,

Elment a vándor örökre,

Nyomában csak a szél sír kinn

Az éjben, üvöltve.

 

Utána megyek én is,

Elmegyek innen el,

Utána megyek én is,

Messze innen el.

 

Elmegyek hát örökre,

Nem maradok itt egy napot se,

Elmegyek hát örökre,

Hadd sírjon a szél utánam is, üvöltve.

    

Amióta elmentél

 

Amióta elmentél,

Másképp cseppen az eső,

Amióta elmentél,

Másképp száll fenn a felhő,

Kedvesem.

 

Amióta elmentél,

A folyó is másképp fut,

Amióta elmentél,

Másképp üres az út,

Kedvesem.

 

Amióta elmentél,

Másképp fújnak a szelek,

Amióta elmentél,

Csak az éj suttogja ugyanúgy a neved,

Kedvesem.

 

De van remény,

Amíg él a fény,

Kedvesem.

 

Mély hóban járok

 

Mély hóban járok,

A lábnyomomból,

Nőtt vizes árok,

A szögesdróton

Fennakadt álmok,

Közöttük én rab,

Láncokban járok,

És rád kedvesem,

Itt a mélyben lenn,

Hiába várok.

 

Fehér Karácsony

 

A kutyák a hóban táncolnak,

Ha jő a Fehér Karácsony

Elrejtőznek a műutak,

Ha itt a Fehér Karácsony.

 

Hulljon a hó a Napból,

Hulljon a csillagokból.

Hulljon a hó a fényből,

Hulljon a sötétségből.

 

Az ember szíve megdobban,

Ha jő a Fehér Karácsony

Majd meglátod, ha megvirrad,

Hogy, itt a Fehér Karácsony.

 

Hulljon a hó a Napból,

Hulljon a csillagokból.

Hulljon a hó a fényből,

Hulljon a sötétségből.

 

Hogy megváltozol azt mondtad,

Ha jő a Fehér Karácsony

De te csak ott ülsz búsan a sarokban,

Pedig itt a Fehér Karácsony.

 

Hulljon a hó a Napból,

Hulljon a csillagokból.

Hulljon a hó a fényből,

Hulljon a sötétségből.

 

Néha furcsa éjeken,

Ha hirtelen felébredek,

És félálomban hallgatom,

Az elhaló lépteidet.

A Hold sápadt fényénél,

Ölelném a két kezed,

De a szívem mélyén érzem én,

Hogy késő már, nem lehet.

 

Eső mossa a mű utat,

Elment a Fehér Karácsony

Áldás kísérje, Nagy Utadat,

Vége, Fehér Karácsony.

 

Eső hullik a fényből

Eső a sötétségből,

Eső hullik a Napból,

Eső a csillagokból.

 

 

Amikor a Somogyira vártam…

 

Amikor a Somogyira vártam,

A tavasz néha még megrezzent, mint egy sármánytoll,

Ha összekapaszkodik egy fűzszösszel,

Aztán hirtelen nyár lett.

 

Forró, vörösbarna veríték csurgott le a fákról a Névtelenek

szigetén,

Ahol kábán imádkoztam egy meztelen boros karniszter előtt

guggolva,

Ekkor veszítetem el ártatlanságom.

 

Újdonsült, Szent Álmatlanságom könnyei,

Orfák, marénák, podvizek zokogásával keveredett,

Ekkor láttam meg őt.

 

Górgófeje mint túlvilágból kihajított jelenés buggyant elő a

limányból,

Megkapaszkodva örvények kürtőibe, vonta magát uszadékfa

keresztre,

Majd halpikkelyes karjaival átölelte a Napot.

 

Néztem és csodáltam őt, a húsketrecét magával hurcoló

Istent,

Ahogy átgázol a fövenyen és eltűnik a fűzek döbbent árnyai

között.

 

Könnyeimmel küszködtem, ahogy a hídon ment,

Büszkén, egyenesen, mezítelen, újjászületve mindig és

örökké a büfébe.

 

Markomban apró fehér kavicsokkal még most is ott ülök,

És várom őt,

Vagy a már régen aktuális véget.

Nem értem…

Vajon hol késik ilyen soká?

 

Hajdan követtem…

 

Hajdan követtem én, a gályát, a föníciait,

Messze sodródva, a Száva bősz habjain.

Éjjelente szárnyas csikószelek fújtak,

Összekuszálták napszítta rőt hajam,

A folyó ében hátát, bús örvényeit.

 

Egyre csak eveztem és sírtam,

A fehér görgetegek időtlen, ős dalain,

Majd jót nevettem, amint Jász Peti a délceg,

Partnak dőlt, mint egy ifjú Isten,

Ámulva a kanna erején.

 

Túl a hegyen

 

Csak sírj az ágyad szélén,

Amíg haldoklik az éj,

De meglátod szép húgom,

Egy nap elviszlek innen még.

Most felhúzom a csizmám,

Hisz” indulnom kell már,

Mert hosszú még az út,

És mélységes az ár.

 

Mennyi folyót és utat,

Jártam én be már?

Hányszor forgatta örvényét,

Alattam oly bőszen az ár!

Most is vadul zúg a folyó,

A szél az arcomba vág,

Elborít egy hullám,

Húzd meg, húzzad hát!

 

Mert túl a hegyen,

Az otthonom már vár.

Nézd a kenum,

A vízen szinte száll!

 

Sok, sok folyammérföld,

Vár még tudom rám,

Bár fárad már a karom,

De bírnom kell tovább,

Mert nincs olyan erő,

Mi visszatarthatna már,

Hisz forró még a vérem,

És hozzád húz Hazám.

 

Mert túl a hegyen,

Az otthonom már vár.

Nézd a kenum,

A vízen szinte száll!

 

Már nem könnyezem

 

Már nem könnyezem

Zagreb füstjétől,

Hídlábaidnál sírva,

Hű Szávám.

 

Már nem ellenkezem,

Örvény űrjétől,

Néma mélybe bukva,

Én Murám.

 

Már nem átkozlak

Sorsom,

Varasd hegyén.

Már nem rágódom

A múlton,

Tűz - nyaraim üszkén.

 

Már nem könnyezem

Réted zöldjétől,

Magányosan bolyongva,

Én Zalám.

 

Már nem ellenkezem

Tengerkékjétől,

Hazafelé úszva,

Adriám

 

A hullámverésben,

A parton álltam,

Őrületemben,

A halálod kívántam.

Ó, Tengerem, hazám,

Hó lepte kabátom már,

Örökre

Neked adnám.

 

(Csak még egyszer gyere el értem)

 

 

Én voltam

 

Én voltam, aki kilopta a lovakat

Alexandrosz hadai alól.

Én voltam, aki felgyújtotta

Perszepolisz kék palotáit.

És én voltam, aki vad táncot jártam

Dareiosszal a vasútállomáson.

Falovazni akarok! – rivallt rám a Nagy Bizarr.

Sándorral? – kérdeztem fellelkesülve.

Késő! - recsegte a hangosbemondó németül,

Hitler Úr már felkelt és uralkodik.

 

 

Ég & Föld

 

Egy éjjel álmomban,

Olyan közel jött az Ég,

Hogy láttam sírni a csillagokat,

A haldokló Földért,

A tűzforró könnyeken át,

Egy arc hozzám hajolt,

És elmesélte a halálom,

Hogy mint lesz, mikor és hol.

 

Azóta csak bolyongok,

Mint a sápadt, szelíd Hold,

Hallom sírni az utca kövét,

Ahogy a magányért sikolt,

A céltalan lábak zaja,

Egy nap végleg elcsitul,

És csend költözik a városba,

És az eső lágyan hull.

 

Tarts ki drága Föld!

Tarts ki áldott Ég!

Kár volt emberiség.

 

Egy napon úgy estefelé,

Majd minden véget ér.

Felsóhajt a meggyötört Föld,

Kár volt, emberiség.

A lenyugvó Nap aranya,

Egy percre megfakul,

Mintha gyászolna csak valakiket,

És lassan bealkonyul.

 

Tarts ki drága Föld!

Tarts ki áldott Ég!

Kár volt emberiség.

 

Pedig jártak erre héroszok,

Mártírok, és a Megváltó.

Megvolt a jó esély…

De az emberi szív, túlontúl kevély.

 

Egy napon, úgy estefelé,

Majd minden véget ér,

Felsóhajt a meggyötört Föld,

Kár volt, emberiség.

A lenyugvó Nap aranya,

Egy percre megfakul,

Mintha gyászolna csak valakiket,

És lassan bealkonyul.

 

Tarts ki drága Föld!

Tarts Ki áldott Ég!

Kár volt emberiség.

 

Itteni színjáték

(Ablak helyett, őszi tájkép az ebédlőmben)

 

Sármos ajándéka a nyárnak ám az ősz,

Ahogy az elmenők és a vitorlák,

Már a ködbe vesznek,

Nyomukban hűs, tél ízű szelek,

Hullámokat kergetnek.

 

A kövek között ott felejtett álmok,

Sápadtak és álmosak, mint a sirályok,

Ahogy a kopár fennsíkon sikongnak,

S Krk sziklái alatt a mélybe zuhannak.

 

Álmos nappalok jönnek ezután,

Cédrusok között

Szótlanul bolyongva,

Ahogy az árnyék elnyúlik -

Tudom, vége van már a nyárnak.

 

Nekem már Te vagy a legszentebb

 

Ugye tudod,

Hogy te vagy a legszebb,

Öböl bugyrában megbúvó,

Hű kövem?

Nekem már te vagy a legszentebb,

Csillag hazám, én Tengerem.

 

Korhadt bárkám, nyaram.

Vak szemeimben tükröm.

Béna kezeimben kincsem.

Életem te Tenger!

 

Ugye tudod,

Hogy te vagy a legszebb,

Mura partján görnyedő,

Bús füzem?

Nekem már te vagy a legszentebb,

Csillag hazám, én Tengerem.

 

Görbe hajóm, sorsom,

Hídlába, szélfutta lelkem,

Magányos partokon torz vízhang,

Életem te Tenger.

 

Fényszínű a félelem

 

Fényszínű a félelem,
Ami áttáncol rőt réteken,
Őzcsont csörgőt rázogat,
Az öntésen nádszálakat.

 

A vízmosásban egy lélek jár,
A Jegesen terád vár,
Az éj megszüli az árnyakat,
Méhében csak az űr marad.

 

A víz neszez, hörög, zihál,
A part, a kő még ellenáll,
A hajnali eső kaparász,
Elindul a vén horgász.

 

A Muraparti álom

 

A szélütött folyópartján ott ahol senki sem jár,
A tébolyultan burjánzó lombsátor alatt a kanyarulatnál,
A kozmikus eső szűnni nem akaró finom permetébe
burkolózva,
Elringatva, a milliárdnyi ezüst esőcsepp végtelenített
kopogásától,
A ködök furcsa alaktalan házfalai között,
Beleolvadva párától füstölgő messzeség szürkébe hajló
horizontjába,
Egy villámsújtotta éger odvának,
Feneketlen űrjében,
Szendergő sápadt arc.

Ott ahol a Teremtés óta zuhogó eső,
Kékesszürke gomolygásába burkolódzott Acélhegyek állnak,
Magányba fulladt méltóságteljes csendben,
Hol az álomszerű tompa nappal és éj,
Váltja egymást lassú-lassú monoton,
Vigyázva, óvva a földre szállt holt űr
Mérhetetlen néma csendjét.

Ott a kanyarulatnál,
A kísértetiesen fénylő Hold alatt,
Kusza sziget borzas árnyaitól óvón, betakartan,
Hol a surrogó folyó és az éjféli zápor,
Nászától született meztelen test pihen.
Ott az alacsony ködök tejtakarója alatt,
A lombsátor nedves zöldjén lesurranó,
Esőcseppek neszétől süketen,
Félig betakartan szívós csalán leveleivel,
Nyugszik egyedül,
Élettelen,
Az Én,
A Holt Álomlét maga.

De aztán nagy sokára,
Ha zord kősziklányi idő
Tengelye őrölve, ha moccan,
Mint elhagyott üres pókháló,
Ha éji szélzúgástól megrezzen lassan,
Sötét homályszeme az éjbe meredt konok,
Szederjes ajkán messzi kihűlt élet siráma zokog,
Átsüt a Hold az eső ködlő függönyén,
Ő ott áll az apró sziget kavicsperemén,
Dermedt, fagyos teste, mint távoli fény,
Csillámlik a fekete habokon,
Olykor eljön az egyetlen Élő,
És ölelkezik vele a tündöklő,
Szakadatlanul hulló eső.

 

Kulen Vakuf

 

Kulen Vakuf romja alatt,
Ahol az Una halad,
Árja marja a hideg követ,
Hörgő örvényt, tajték követ.

 

Mert nem száll ott már csak úgy éjre nappal,
Baljós szél játszik torz vízhanggal,
A szurdok fölött holló kereng,
A szikla ormán az idő mereng.

 

Zúzós, delejes éjeken,
Rom dől romra odafenn,
Elnyomva a bönhő zaját,
Böffenéseit, vad sikolyát.

 

Mert ott leli majd sírját a bátor,
Akit húz a vére és a távol,
S lenn nyugszik majd a zúgó alatt,
A hős szemére iszap tapad.

 

Mert mély medret rág a rosszakarat,
Töri – zúzza a rongy partokat,
A fene bugyrán fát nyikorgat,
Szikla agyar kavicsot csikorgat.

 

Mert Kulen Vakuf romja alatt,
Ahol az Una halad,
Árja marja hideg követ,
Hörgő örvényt, tajték követ.

 

A bár

 

Láttam a csillagok lassú zuhanását,
Hallgattam elkékült ajkaitok nesztelen suttogását.
Én a Halálból jöttem és az Ég ellen rontok,
De az életben elégek és semmivé foszlok.

 

És most parázzsal dörzsölöm be az arcom,
És megvívom utolsó harcom.
Ó Káosz! Ó Anyám!

 

Halál Buddha ébredek.
Halál Krisztus szeretlek.
Halál Morrison követlek.
Halál karma végeztem veled.

 

Most esik, csak úgy zuhog,
Még a kövek is sírva nyögnek,
És a hajadba túr a sunyi hideg szél.
Átjutsz-e az úton?
A jégtől zörgő gyomon,
Ha a húsodba rág a sürgető vad kéj?
De van egy bordély a sarkon,
Túl a kiégett romon,
Ahol csillog a bár,
Ahol senki se vár.

 

Elcsúszol a jégen, hisz nem jártál itt régen,
Valóban Krisztus erre már rég nem járt.
De volt itt egy pap egy nővel,
A fülében egy hamis zöld kővel,
Amiben csillogott a bár,
Ahol nem érhet kár!

 

Belépsz az ajtón, az italod már a pulton,
A tulaj egy strici, bizony nagy vagány.
- Tudom te vagy az árnyék az éjből,
Én, ismerlek, már hidd el, régről!
De szemében mégis ott bujkál a félelem s a vágy.
- Hé, fiú, nagyon tetszel!
Hát gyere fel hozzám majd egyszer!
És nézd, hogy csillog, a bár,
Itt nem érhet kár!

 

Hozzád lép egy nőcske, kreol, de mégis szőke.
- Hé, fiú szűz vagyok még, hát kérlek majd nagyon vigyázz!
(Hát persze)
– Olcsó vagy te szajha!
Meglásd, lejutsz még ma a pokolba!
S közben csillog a bár,
Ahol nem érhet kár.

 

Haragszol a világra,
Megérett már rég a pusztulásra,
A tulaj zokog, a szajha kiabál.
Tüzet fog a padló,
Tombol a láng, már zárva az ajtó
S közben csillog a bár,
Ahol a halál vár.

 

Tarantella

 

Kérlek, ne játssz Tarantellát,
Mert a kutyám sírni kezd
És te elbukod a játszmát,
Ha a lapod nem kedvez.
S az Életeddel játszol,
És azt is elveszted,
S a kutyám elmegy a nőddel,
És tangózni kezd.

 

És én kilépek az ablakon,
A kulcs a zsebemben
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

 

Nyitva hagytam neked Öcsém,
Szépen a gázcsapot,
Így robbanhat a bank,
Ma egy kurva nagyot.
A Gyehenna tűz poklában
Nem nyert a lapod,
Sem a nagy valag pénz,
Ami oda juttatott.

 

És én kilépek az ablakon,
A pénz a zsebemben
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

 

A kiégett romok közt már
Senki sem jár,
Összedőlt a bár,
Mint egy kártyavár.
A temető meg üres,
Ezért sírni kár,
A Tarantella megy tovább,
Te jössz, rakjál már!

 

És én kilépek az ablakon,
A pénz a zsebemben,
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben.
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

 

Teremtés

 

A háborút, hát elvesztetted,
Mindenem lett szavad,
Vérem a földdel keverted,
És megteremtetted önmagad.

 

Különös világ a Föld,
Más, mint aminek látszik,
De a bűbájt össze ne törd,
Míg a pénz Istent játszik.

 

Nem tudod, honnan jöttél,
Az álmok suttogják majd,
Ha a Fiú fel nem eszmél,
A Nem Létbe álmodod magad.

 

Az anyagba merülten
Árnyékot vet a fény,
Mint egy eltévedt Isten,
A tükörben nézem én.

 

A világ csak káprázat,
Kár hogy már elfelejtetted,
Valami furcsa varázslat,
Pedig te teremtetted.

 

Felkeltem Én hajnal

 

Végtelen utakon, féktelen élek,
Bátran teszem hisz végtelen az Élet.
Végtelen falak közt emberek járnak,
De gondolatban messze vágynak.
Végtelen sötétben madarak szállnak,
S állathangok rám kiáltanak, hogy
Kelj föl, kelj föl!
Nem fogy az éjjel, nem nő a nappal,
Kérünk, kelj föl!

 

Térben és időben, végtelen körökben,
Tobzódik az élet,
Ásványok, növények, állatok, emberek,
Célhoz így nem érnek,
A tébolyult Értelem láncára fűzötten,
Vakon bolyongva kérnek, hogy
Kelj föl, kelj föl!
Nem fogy az éjjel, nem nő a nappal,
Kérünk, kelj föl!

 

Felkeltem Én hajnal,
Hogy együtt égjek a Nappal.

 

Emberfia halála

 

Földet rá! - szólt a Kövér.
Ezüst csörrent, - sírjára!
Ennyit a látvány is megér.

 

Gyorsan halt, nem támadt vész,
Nem dőltek le a falak,
Hitemre, csak egy repedt kereszt,
Szürke tetem, ez mind, ami maradt.

 

Bár ordítottam ellene,
Ember maradt, nem tagadom,
Tudta, hogy fel nem támadhat,
Nem támasztotta keresztjét, égi hatalom.

 

Közvágóhíd

 

Egy vágóhíd döbbenetét
Húzzuk magunk után a porban,
Fülünkre tapasztjuk tenyerünk,
Ha nyög Énünk lezárt hústest ólban.
Jézus mosolyát keressük
A bedeszkázott égen,
Egymást keresztre feszítjük,
Lebetonozott füstölgő réten.

 

Szeretnél egy atombombát Karácsonyra?
Nesze!
Ja, hogy nincs is Karácsony?
Nem baj! Nesze! Itt van még egy!
Van gáz is!
Kérsz?
Nesze, nesze, nesze!
Ha, ha, ha, ha!

 

Zártosztály

 

Megpróbáltam nem félni,
Elhessegetni az árnyakat,
Itt az idő felébredni,
Leporolni az álmokat.

 

Mint analfabéta a könyvtárban,
Úgy keresem a kiutat,
Testre lelt e világban
A megkövült pillanat.

 

A Teremtés Szemétdombján
Nem üvöltözik ám a lényeg,
Az Istenek Zártosztályán,
Az emberiség elmebeteg.

 

De a jó öreg temetőn túl is,
Szerezhetsz még rossz jegyet,
Ha egy Isten bevadul,
Nálunk bentlakásos lehet.

 

Bocsánat Mérnök Úr,
De fáznak a gépek.
Köszönöm Mérnök Úr,
Letelt, lelépek.

 

UTÓÍRAT:

Köszönöm Jézusnak,
Hogy belebetegedett,
A szegény földi világba,
Így beleszeretett

 

 

Oldal: Emlékeim a Földi Pokolból Dalszövegek
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat