Balaton János Poey oldala
Írásaim & Dalaim
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Szellemtánc
Misztériumjáték III.rész
Miközben a dal utolsó hangjai is múlt idővé váltak, a Zongorista lehajtotta őszülő fejét és némán meredt a pianínó klaviatúrájára.
Aztán hirtelen kiegyenesedett és egy csodálatos dallam variációiba kezdett.
Miközben a billentyűkön formás ujjait futtatta, éreztem, hogyan kerít hatalmába a leírhatatlan érzés a belém áradó Erő ereje.
Azután az Erő így nyilatkozott.
- Valaha, mint katolikus pap, lenn” a Földön tanítottam az Igét, az embereket.
Legalább is azt hittem, hogy amit tanítok, vagy amit elvárnak tőlem, hogy tanítsak, az jó és igaz.
De már lenn a porban is gyanús volt már nekem Jézus durva fakeresztje, megfeszített, kék-zöld foltoktól borított szürke teteme, és a hercegprímás úr testét meggörnyesztő súlyos aranykereszt, és az ezüstsujtásos miseruha közti égbe kiáltó különbség.
Amikor aztán imádság közben lelki szemeim előtt fellángoltak az inkvizíció máglyái, és az fohászommal egybeforrt a sok tízezer másképp gondolkodó halálsikolya, rájöttem:
A katolikus egyház tanítása jórészt hamis.
Nagyrészt, elferdült, kiüresedett, megmerevedett vallástudományi dogma csupán.
Célja a földi hatalom mindenáron való birtoklása és semmiképp a mennyország keresése, elnyerése.
Mivel az egyház az anyag és a velejáró kísértések fogságában sínylődik, tobzódik, magát megújítani nem akarván, elbukni látszik.
Bűnös életvitele, hamis tanításai miatt utat tévesztett, letért a mennyek országba vezető szűk ösvényről.
Híveit félrevezetve, oda bemenni őket nem engedi, mivel bemenni oda önmaga nem tud.
Így hát mérhetetlenül csalódván, az egyház keblét elhagytam, és mint magányos teozófus kerestem tovább az igazságot.
Itt, a Másvilágon balsejtelmeim mind beigazolódtak.
Vatikán rossz úton jár.
Zsákutcába jutott.
És ez a zsákutca sem a földi világban sem itt a Másvilágon nem vezet sehova.
Csak még mélyebb sötétségbe, elkorcsosulásba, romlásba.
Mert az embernek, az emberiségnek a fejlődés útja lett megírva, csak a megvilágosodáshoz vezető ösvényen üdvözülhet.
- De mi az, hogy üdvözülhet?
Egyáltalán mit jelent az, hogy az ember a megvilágosodáshoz vezető ösvényen üdvözülhet csak?- kérdezte váratlanul a Zongorista kíváncsian.
Némi szünet után a Hang így válaszolt:
- A megvilágosodás nem más, mint amikor az ember felismeri önvalóját.
Aki mondanom sem kell, hogy nem ember, vagyis, hogy nem emberi fokozat, nem a halandó személyiség.
Vagyis tisztába jön isteni származásával, isteni mivoltával.
- Ez jól hangzik. - szólalt meg ismét a Zongorista.
És az üdvözülés?
- Az üdvözülés nem más, mint azonosulás a forrással.
- Vagyis Istennel. - szólt közbe a Gitáros nyugodt hangja.
- Az nagyon jó lesz. – nyugtázta a Zongorista elégedett mosollyal és nagyot húzott egy félig telt borosüvegből, ami, mit ad Isten épp a keze ügyébe akadt.
- Khm…- köszörülte meg a Hang gazdája a torkomat és imigyen folytatta:
Tehát, aki nem fejlődik kellő tempóban a földi körülmények között, ami direkt úgy lett megteremtve, hogy bölcsője legyen a majdan megszabaduló embernek, az itt a Másvilágon is „elakadtként” időzhet csak.
- Elakadtként. - mormogta bele mikrofonjába a Zongorista mélyen elgondolkodva.
- A hazugságok, amiket az ember magába szívott lenn a Földön, itt a Másvilágon is épp úgy hatnak. – folytatta tovább a Hang rendíthetetlen nyugalommal.
- Hiába a megújító erejű Halál, az elvakított, megvakított entitás nem képes felébredni.
Márpedig aki nem éber az nem is fejlődik.
Ezért itt a Másvilágon sem fejlődhet, mert saját téves kényszerképzetei megakadályozzák, hogy felismerje önvalóját és önmagában a fényt.
- Milyen fényt? - motyogta bele mikrofonjába a Zongorista és kérdően rám nézett.
- Az Vatikán fő bűnei, hogy hazugságaival, tévedéseivel illetve tudatlanságával megmérgezte és béklyóba verte hívei testét és lelkét. – folytatta a Hang ismét csak rendíthetetlen, szóra sem méltatva a billentyűs akadékoskodását.
Vagyis meggátolja bárányait a fejlődésben.
Ez így nem mehet tovább.
Sem lenn Földön sem fenn az Égi Szférákban.
A katolikus egyháznak meg kell tisztítania önmagát és meg kell újulnia.
Mert csak vele karöltve tudnak megtisztulni és megújulni tagjai.
Megtisztulásához, küldetése bevégzéséhez, adjon nekik elég erőt az Ég.
- Ámen. – suttogta a Zongorista ájtatos arccal.
- Mert Krisztusban mindig van remény. – mondta a Gitáros kéretlenül.
Meg végtelen türelem és szeretet.
- Emberek, ne csüggedjetek hát! – vette át a szót a muzsikusok kánonától a Hang.
Aki kopogtat, annak megnyittatik.
Keressetek hát és találtok!
Ahogy én is megtaláltam az Utat.
Egy imával búcsúznék:
A Zongorista nagyot sóhajtott és égre emelt szemekkel egy szentelt víz illatú koralba kezdett.
Vox in Excelsio
Tudod-e, hogy éktelen sziklákat hasít a lácraverhetetlen idő?
S tudod-e, hogy a sötétség után a fény jő és egyre nő?
És tudod-e, hogy a hited eltévedt, hűtlen, rég-múlt réteken,
És sírva hív téged, mert nélküle az életed reménytelen.
Tudod-e, hogy nincs már fájdalom itt a fényes Égi Tájakon?
S tudod-e, hogy nincs már félelem, hisz” itt vagytok mind a szívemben?
És tudod-e, hogy nincs más út csak a megbocsájtás és a szeretet,
Ami megvigasztalja majd egy hajnalon szegény vérző szívedet.
Tudod-e, hogy aki megbocsájt, annak megbocsájtanak?
S tudod-e, hogy a tengerek csak a könnyeinkből nőtt tavak?
És tudod-e, hogy akkor se félj, ha a szívedre az éj leszáll,
Mert a lelkünk örök és soha nem vehet erőt rajtunk a halál.
Tudod-e, hogy milyen magas a végtelen kék ég?
S tudod-e, hogy a halál csak kezdet és nem a vég?
S tudod-e, ha menni kell, akkor is van tovább és van remény,
Mert az Isten soha nem hagy el, csak átölel, mint a szeretet és a fény.
Amikor a Zongorista befejezvén gyönyörű koralját lopva a Gitárosra nézett.
Űrbéli néma csönd telepedett a vén Kávéházra.
A tengermély csöndet csak a Pincér horkolása zavarta meg egy kissé.
A Gitáros mélyen a gondolataiba merülve görnyedten ült és némán nézett valahová messze a távolba.
Aztán szó nélkül ivott egy pohárkával és lehunyt szemekkel gitározni kezdet.
Mennyi mérföld még?
Pokoli bár,
Megint egy ivó.
Egy szegény ördög a pultnál,
Megváltásra vár.
A zongoránál
Egy gyűrött pillangó,
Itt lenn a Földi Pokolban
Még ő is lehet sztár.
A cigarettám füstje
Megidéz téged.
A füstön keresztül nézem
A fények szőtte képed.
A pultnál már,
Mr. Magány áll
És én érzem, hogy
Indulnom kéne már.
Mond, mennyi mérföld még?
Mond milyen messze még?
Sodor tőled a blues,
Hogy verné meg az Ég!
Ez a kurva film
Sosem ér véget.
Minden este a színpadon
Ontod a véred.
S mikor a cél csak egy
Karnyújtásnyira már,
A tükörbe nézel
És visszanéz a halál.
Mennyei Bár,
Köztemető.
Egy szegény ördög a hant alatt,
Feltámadásra vár.
A sírjánál
Gyászol egy nő
És nézi, ahogy
Az éj lassan leszáll.
Mond mennyi mérföld még?
Mond milyen messze még,
Sodor tőled a blues,
Hogy verné meg az Ég!
A hátborzongató jazz-blues véget ért.
A Zongorista egy kissé habozott, komoly arcát gond felhőzte, de aztán finoman megérintette a pianínó egy sápadt, elefántcsont színű billentyűjét és a táncparketten a szellemek ismét táncra perdültek.
Ekkor mindent betöltő fény villant a kávéházban.
Éreztem, hogy mindent leigázó, iszonyúan erős egyéniségű szellemlény költözik belém.
Az öntudatom már alig pislákolt, amikor bennem a Hang, dörgő hangon megszólalt.
- Életemben Jim Morisonnak neveztek.
Akkor még csak éltem, de most már létezem.
Tudjátok e vajon, hogy mi a különbség?
Az élet véges, de a lét végtelen.
Az élet csupán egy csepp a Lét Óceánjában.
Mert semmi sem véges.
Minden csak a végtelen része.
Ahogy az anyagi sík ahol most ti éltek. – mit éltek! – vakon bolyongtok, az is csak egy kicsiny része a mindenségnek.
Itt a Másvilágon ez már teljesen világos.
De nekem van egy kis bajom a Másvilággal.
Itt nem tehetem azt, amit akarok.
Itt csak tanulhatok, és fejlődhetek.
De én nem akarok sem tanulni, sem fejlődni, hanem csak tenni akarok.
Méghozzá a zene erejével.
Zenészek!
Ne aludjatok!
Blues következik.
Nyomjátok hát jó dögösen, a bluest, B-dúrban!
Gyerünk hát!
Mire vártok még?
Ekkor a Zongorista a bal kezével egy sétáló basszus futamot kezdett el játszani, a Gitáros pedig testes akkordokat tűzött közbe ritmikusan, így teremtve jó feszes alapot a bluesnak.
Morrison először csak búgott majd nyögött bennem, de egyre gyorsuló ütemben, egyre agresszívebben, így lovalva bele a zenekart az izgatóan sötét zene hangjainak variációiba, hangulatába.
Közvetlen ezután a Gitáros egy rövid, de briliáns szólót rittyentett, sikoltozó rövid hangokkal hívva táncba Jimbo-t, a Gyík Király énekest.
Őrtilos blues
A búdat fojtsd ma rumba,
Ha nem bírod már,
Vagy inkább vörös borba,
Hisz” neked az jobban áll.
Mert nullán áll a Hold
És jön a vonat,
S vele jön egy blues,
Ami mindig felzaklat.
Erre biztos rámész,
Pedig nem is arra mész.
A hosszú síneken,
Vissza ne nézz!
Mert nullán áll a Hold
És jön a vonat,
S vele jön egy blues,
Ami mindig megríkat.
Hogy mi lesz a vége,
Azt te is sejted már.
Jön egy állomás,
Ahol valaki vár
Mert nullán áll a Hold
És jön a vonat,
És vele jön a blues,
Ami mindig veled marad.
Amikor a blues véget ért a zenészek egy darabig csak ültek és némán bámultak a cigarettafüsttől gomolygó semmibe.
Ekkor Jim Morrison fújt egy nagyot és megkérdezte.
- Tudni akarjátok, hogy mit akarok tenni?
Mi mást, mint bevégezni földi küldetésem.
Mert az a küldetésem, hogy megváltsam a zenét.
Krisztus az emberiség megváltója.
Az embereknek ott van Ő.
De a zenének hol a megváltója?
A zenének, amit ti lezüllesztettetek, kiheréltetek, nevetségessé tettétek.
Árucikké tettétek és eladtátok, tehát elárultátok.
Megfosztottátok gyógyító erejétől, mágiájától, mindenki gyógyszerét, a zenét, ami erőt adott, vigaszt nyújtott és felszabadított.
Kifosztottátok, elpusztítottátok, mint ahogy majd elpusztítjátok Gyönyörű Nővérünket, a Földet is.
Hát, még egyszer megkérdem!
Hol marad a megszentségtelenített zene megváltója?
Itt van, mert én Jim Morisson vagyok az.
A Költő.
A Blues Énekes.
A Rock Énekes.
A Fekete Bárány.
A Bűnbak.
A Csábító.
A Bukott Angyal.
A Próféta.
A Színpad Prófétája.
A Zene Megváltója.
Én Jim Morrison, aki visszatértem a halálból.
Én, mint Jézus a Krisztus a világ bűneit, magamra veszem a zene bűneit.
És engem Jim Morrisont nem tarthat vissza senki és semmi.
Mert én vagyok a Küldött.
A Zene Megváltója.
Értitek?
- Amatőrök! - bömbölt bele az éjszakába, valaki más hangja.
Olyan elemi erővel szakadt ki belőlem a mindent elsöprő pokoli üvöltés, hogy majdnem leszakadt a fejem.
Morrison eltűnt és én a színpad padlatára rogytam.
Nem emlékszem, hogy meddig feküdtem félájultan mozdulatlan, amikor a hang gazdája, mint valami tollpihét a magasba emelt.
A magasból jól láttam, hogy a Zongorista a pianínója alatt keresett menedéket, a Gitáros pedig a gitártokjában próbált belebújni, persze sikertelenül.
Tettem egy tiszteletkört a kocsmabútorok fölött, jól láttam a Pincért, ahogy a bárpultnak dőlve alszik gyanútlan és jól láttam, ahogy sercegve olvadoznak a falban a vezetékek, a biztosítékok, a konnektorok.
De még sem ment el az áram és nem is lett sötét.
Sőt, elkezdtek izzani és izzadni a falak.
A falakon végigcsurgó veríték kékeszöld színű delejes fénnyel foszforeszkált, izzott, nagy buborékokat képezve habzott.
Mielőtt még a rémálomszerű látványtól bénultan a kocsmapadlóra zuhanhattam volna, a szárnyakat adó Erő a színpad közepére röpített és finoman letett.
Majd ismét felemelt és úgy kicsivel fejmagasság fölött kezdett el lebegtetni.
Ijesztő, de mégis izgató érzés volt a színpad fölött levitálni.
Ekkor görcsös rángatózás vett erőt az arcizmaimon.
Először csak valami artikulátlan gurgulázás tört ki a torkomon és én imbolyogva próbáltam a levegőben maradni.
Aztán a zagyva bugyborékoló hangok valahogy mégis csak értelmes beszéddé formálódtak az ajkamon.
- Testvéreim…- kezdte a brutális Erő gazdája, (aki mint egy tollpihét elsöpörte az útból Jim Morrison szellemét).
- Testvéreim…- kezdte újra a Hang, eljöttem hát közétek, nagy végre.
El sem hiszitek talán, hogy milyen régóta várok erre pillanatra, hogy veletek lehessek, én testvéreim.
Mert ti mind a testvéreim vagytok, az én bűnös testvéreim.
Jaj, de ne vegyétek úgy a szívetekre, hiszen bűnös itt mindenki, hát persze hogy az, különben, hogy is boldogulhatna, itt lenn a Földön, nem, de bár?
De tudjátok mit?
Engedelmetekkel, bemutatkoznék.
Méghozzá egy dallal.
De mit dallal?
Persze, hogy egy himnusszal.
Temető Polka zenekar, figyelem!
(A hangszerek árnyékából némi szöszmötölés hallatszott.)
Zenészek!
Hol bujkáltok?
Ne féljetek zenészeim!
Rajta, kezdjétek hát!
A zenészek erre nagy nehezen előkászálódtak a rejtekhelyeikről és remegő kezekkel egy spirituálét kezdtek el játszani.
A félelem még látszott az arcukon a túlvilági fényben, de muzsikájukon nyoma sem volt a bizonytalanságnak.
Mint a megszállottak olyan ördögien játszottak.
Az árnyak pedig méltó díszletként kísértetiesen kavarogtak, táncoltak.
Ekkor fogva tartóm áriázni kezdett.
Antikrisztus
Nem járok én templomba,
Nem olvasom a Bibliát.
Nem ismerem a zsidó Istent,
Aki feláldozta egy Fiát.
De az Ördög szeret engem,
Sokkal jobban bárkinél,
És most térden állva kérlek téged,
Hisz a lelkem fekete, nem fehér.
Küld már el az Antikrisztust,
Aki minket majd megvált,
Az éjfekete Krisztust,
Aki a Jelenésekben áll.
Lenyúzom majd a bőröm,
Lenn a vén folyónál
És parféval leöntöm,
A templomban az oltárnál.
Jó zsíros földdel tömöm ki
A szent testét
És így lejöhet végre
Az éjfekete Istenség.
Küld már el az Antikrisztust,
Aki nékünk rég megjár,
Az éjfekete Krisztust,
Aki a Jelenésekben áll.
Rossz vagyok rég,
Tudja az Ég,
Az alfa a kezdet,
Az ómega a vég.
Még egy kis parfé,
Egy kis kupac jég,
Antikrisztus
Úgy se voltam még.
Küld már el az Antikrisztust,
Aki minket majd megvált,
Az éjfekete Krisztust,
Aki a Jelenésekben áll.
Nem emlékszem pontosan, a refrént hányszor ismételte meg a zenekar, de az biztos, hogy a bennem áriázó hang rekedtre énekelte a torkomat.
Az ördögi spirituálé végeztével a zenészek letörölték arcukról az izzadtságot majd elsötétülő ábrázattal halkan pusmogni kezdtek.
Nem értettem, hogy valójában miről suttognak, de azért volt némi elképzelésem a lehetséges témákról.
Elerőtlenedő tagokkal lebegtem a mikrofon állvány felett, tanácstalan meresztgettem a szemeimet, amikor a Gitáros szólásra emelkedett.
De még mielőtt bármit is mondhatott volna fülrepesztő sátáni vihogás tört ki belőlem, megremegtetve az ódivatú csillárt, ami a fejünk fölött a mennyezetről csüngött alá magányosan.
- Hé, Gitáros, mielőtt bármit is mondanál, inkább mondom én.
- szólt ki belőlem némi fenyegető hangsúllyal a Hang és imigyen folytatta.
- Sok névvel illettek már engem.
Neveztek már így is úgy is.
De most nem történelem órát akarok tartani.
Én a Teremtett Mindenség Nagykövete vagyok, a hús-vér Emberisten.
Eljöttem hát, hogy felemeljelek benneteket.
Méghozzá arra a méltó rangra kell, hogy emeljelek, ami már réges-régen megilletne, osztályrészetek kéne, hogy legyen.
A Hang rövidke hatásszünetet tartott majd folytatta.
- A Szabadság és az Erő nevében jöttem.
Nem, nem a Szeretet nevében, ó, nem.
Mert az Isten meggondolta magát.
- Micsoda?
Fortyant fel a Zongorista tüzesen.
- Az Isten meggondolta magát?
Ezt meg hogy értsem?- és teljes erejével a klaviatúrára csapott.
De a Hang, az Erő szóra sem méltatta és így folytatta.
- Isten beleunt a Szeretetbe.
Mert a Szeretet egy betegség.
Egy hazugság.
Egy embertelen hazugság.
- Micsoda?
Mit hord ez itt össze-vissza?- háborodott fel a Zongorista ismét és hogy nyomatékosítsa szavainak súlyát, teljes erejét latba vetve zongorázni kezdett.
De olyan éktelen dühvel püfölte hangszerét, hogy a Gitáros füleit befogva zokogni kezdett.
Ekkor már én is üvöltöttem.
De még sem én, hanem az, az átkozott Hang üvöltözött.
- Vége van a Szeretet Korszakának!
Beköszöntött az Erő és a Szabadság Korszaka!- rikácsolta az átkozott, átkozott hangján énbelőlem.
- A szabadság az egyetlen emberhez méltó út!
Mert csak minden bilincstől szabadon, cselekedhettek csak szabadon.
Nincsenek többé, se erkölcsi se fizikai gátak!
Mert a szabadság ez egyetlen emberhez méltó út!- ismételte bömbölve újra a démon, miközben a Zongorista már vörösre verte kezeit a pianínó klaviatúráján.
És hogy a kép még groteszkebb legyen a Gitáros már nem csak szimplán sírt, hanem már vén gitárjának húrjait is tépte.
- Ezt várja el tőletek az Isten és azt, hogy uralkodjatok!
Szabadon.
Mindeneken.
Ahogy én uralkodom majd rajtatok a televízió erejével!- sikoltottam sátáni hangon a nagy összevisszaság közepébe és neki álltam kínomban a ruháimat leszaggatni.
- Csak így válhattok a Felsőbb Rendű Emberré, ha elfogadjátok és befogadjátok az erőm és a szabadságom, ami majd a televízión át hat és átalakít.
Átalakítom az emberiséget és a világot!
Mit, világot!
A világmindenséget!- ekkor már tüzes extázisban szaggattam magam.
A ködön a tűzön keresztül nem, de a pórusaimon át tisztán láttam, vagy inkább csak éreztem, hogy valami ősi ritmus kezd kialakulni a harcoló felek között.
Mint egy jól begyakorolt zenés fekete misén lettem volna vezetőszólista.
- Lerombolom a korlátaitokat, majd minden korlátot, ami utatokba áll!
És tiétek lesz minden hatalom, kötöttségek nélkül szabadon.
Az a kötelességem, hogy megszabadítsalak bennetek mindentől, főleg korcs önmagadtól, aki folyton csak kételkedik és korlátol.
A szabadság nevében, erőnek-erejével!
Ekkor dőlt ki a zongorista.
Mint valami calostok összecsuklott.
De ez a Gitárost, egy cseppet sem zavarta, sőt még elszántabban kezdte tépni öreg gitárja egyre gyérülő húrjait.
- A szabadság nevében, erőnek-erejével!- szűköltem már habzó szájjal, félig meddig már meztelen.
Ez az én parancsom!
Ez az Isten parancsa.
Tegyétek hát az Én- Isten parancsát!
Fogadjatok be engem, az erőt, a szabadságot és hatalmasan szabadok lesztek, mindörökre!
Pokolba a szeretette!
A TV…- hörögtem.
A TV-t nézzétek!
Éjjel nappal, csak a TV-t nézzétek! – tajtékoztam már félőrülten.
- Éjjel és nappal…
A TV-ből hatok majd, erőnek-erejével. A ti erőtökkel, amit a képernyőn keresztül megamba szívok majd. És újra kiárasztok rátok.
Ekkor egetverő, de csúf posszanás hallatszott.
Hogy mi robbanhatott fel azt nem tudom, de hogy az én agyam majdnem az biztos.
A magasból a fenekemre esve, ismét csak a színpad padlatán találtam magam.
Miközben fájdalmamban tekergőztem, mint valami tubifex állat, tisztán éreztem, hogy azon nyomban meghalok.
Ekkor az Erő egy szempillantás alatt elhagyott.
Ahogy az Antikrisztus, (mert ki lehetett volna más) szelleme kiszállt belőlem már ájuldoztam.
Az utolsó képeke egyike, amit még láttam a Pincér értetlen ábrázata volt.
Tálcával a kezében épp friss italokkal akart kedveskedni a zenészeknek, amikor az Antikrisztus szelleme elkapta.
A Pincér tálcáján a poharak és a palackok egybefüggő éktelen robajjal, százezer szilánkra robbantak szét.
Nem tudom, hogy a szétdurranó üvegek dobhártya szaggató zajának volt e köszönhető, de a Zongorista feltámadt.
Engesztelhetetlen dühvel vettette magát a hangszerére, de teljes elképedésemre, „csak” egy ismerős keringőt kezdett el játszani.
A Gitáros is abba hagyta már a hangszerpusztító tevékenységét és halálra vártan, kataleptikus görcsbe merevedett.
De a könnyei még így is egyre csak patakzottak.
Ekkor a Pincér felüvöltött, és mint valami kerengő dervis eszeveszetten forgásba kezdett.
De a Zongorista nem zavartatta magát.
A szűz hónál is fehérebb ábrázattal, de tovább zongorázott.
Az ájulással küszködve néztem a táncparketten a szellemtáncosok gyűrűjében táncoló Pincért.
Akkor már végleg levetkőzte korábbi énjét.
Hollófekete haja csapzottan hullott a homlokára, körülötte kékeslila köd szitált, foszforeszkált.
Majd hirtelen oda lépett hozzám és durván kitépte görcsbe rándult markomból a mikrofont és csak ennyit mondott:
- A TV-t nézzétek!
Éjjel és nappal!
Onnét hatok majd a szabadság nevében, erőnek-erejével.
Aztán kisétált az ajtón.
Én összeszedve leges-legutolsó erőmet, már csak nem mezítelen az asztalomhoz tántorodtam majd a széktámláról letépve a kabátomat, utána rohantam.
De hiába volt minden, az Antikrisztus- Pincér már eltűnt az éjszakában.
Miután a keresést feladtam visszatámolyogtam a Kávéházhoz, de az már zárva volt.
Csak az elárvult tábla hirdette, hogy:
„Ma éjjel, éjfél után rendhagyó koncert és Szellemtánc lesz.
Az előadás megtekintése ingyenes.
Játszik a Temető Polka Duó.
A kedves vendégeinknek jó szórakozást kíván, és nemes italokkal szolgál: a Pincér.”
Vége
Balaton János Poey
2017
A Szellemtánc szereplői:
Mesélő
Gitáros
Zongorista
Pincér
Filozófus
Festőművész
Hajós
Énekesnő
Politikus
Pap – Teozófus
Jim Morrison
Antikrisztus
A Szellemtánc versdalai:
1.A Régi Szép idők
2.Álomvilág
3.Ezen az éjszakán
4.Vers a Kék Szerelmemről
5.A vén Magány
6.Gyere ki a folyópartra velem testvér
7.Hello Föld, te bolond világ
8.Haldoklik az időm
9.Fagép, ha szakajt/Még mindig elönt a meleg
10.Amikor a földi vizek
11.Elnéztem volna én másfele
12.Vox in Excelsio
13.Mennyi mérföld még?
14.Őrtilos blues
15.Antikrisztus
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 19
Tegnapi: 18
Heti: 212
Havi: 769
Össz.: 83 110
Látogatottság növelés
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu