Balaton János Poey oldala

Írásaim & Dalaim

kelta_kikoto.jpg

 Magyar szív, Kelta kereszt

II.rész

 

 

Épphogy a dal végére értem, amikor vészjósló nyikorgással kicsapódott a kocsma ajtó. Jeges agyarát csattogtatva, dörrent be a vén bútorok közé a vad, orkánerejű szél. Az ajtón beömlő hó piszkos-fehér gomolygása megvakította szemem és belepte ruhám, egész testem. A jégcsappá fagyott, üveghangon csilingelő másodpercek múltak csak jéghideg, majd hullottak az elmúlás néma csendjébe, amikor belépett ő. Először nem ismertem meg. Aztán felüvöltöttem a rémülettől.

- Jaj, az én sötét énem, árnyékom, a Fekete Messiás! A Daimón!
Az csonttá fagyott ujjaim, mint karmok marcangolták védekezésképpen a jeges levegőt, majd egy lecsengő E-moll akkord gyászkíséretében, delejes transzba zuhantam. Ekkor a jelenés, mint valami óriási madár kiterjesztette szárnyaknak látszó fekete színű köpenyének lebernyegeit és rekedtes hangon áriázni kezdett.
                                       

 Requiem

 

Csak a Hold hitte, hogy marad,
Kristálykönnye csillant az égen,
Mint a salak, véreztek a szavak,
Álmok lobogtak kint a szélben.


Átkarolt, bájolva dalolt,
Forró lehelete szinte fájt,
Szél felsírt, az eső mormolt,
Egy imát, mi szívéért kijárt.

 

Fogy a fényed Holdam, azt mondtam,
Olyan furcsán felnevetett,
Padra a parkban, eső szitált lágyan,
Ahol üldögélni ő annyira szeretett.

 

Már csak a percek neszeznek,
Kín, mint sav a lelkem marja szét,
Lassan haldoklom, nem sírok,
Megfizetek bűneimért.

 

Kedvesem, mond, hol jársz,
Ki hallgatja éji dalod?
Kedvesem ne mond, hol jársz,
Szívem hallott, engem is elhagyott.

 



- Jon! Mond, ki vagyok Én? Mit keresek én ebben a kegyetlen Kelta varázslatban?
De mielőtt még Jon válaszolhatott volna, egy ismerős hang hadarva szavalni kezdett valami fura verset. Kezeimet a füleimre tapasztottam, hogy ne halljam, sötét énem a Fekete Messiás, a Daimón senkiével sem összetéveszthető gunyoros orgánumát. Persze ösztönös, védekező mozdulatom mit sem segített. Tökéletesen hallottam az átkozott hangját. Hiszen a bensőmből szólt, belül vízhangzott.

 

Amikor a Somogyira vártam…

 

Amikor a Somogyira vártam,
A tavasz néha még megrezzent, mint egy sármánytoll,
Ha összekapaszkodik egy fűzszösszel,
Aztán hirtelen nyár lett.

Forró, vörösbarna veríték csurgott le a fákról a Névtelenek szigetén,
Ahol kábán imádkoztam egy meztelen boros karniszter előtt guggolva,
Ekkor veszítetem el ártatlanságom.

Újdonsült, Szent Álmatlanságom könnyei,
Orfák, marénák, podvizek zokogásával keveredett,
Ekkor láttam meg őt.

Górgófeje mint túlvilágból kihajított jelenés buggyant elő a limányból,

Megkapaszkodva örvények kürtőibe, vonta magát uszadékfa keresztre,
Majd halpikkelyes karjaival átölelte a Napot.

Néztem és csodáltam őt, a húsketrecét magával hurcoló Istent,
Ahogy átgázol a fövenyen és eltűnik a fűzek döbbent árnyai között.
Könnyeimmel küszködtem, ahogy a hídon ment,
Büszkén, egyenesen, mezítelen, újjászületve mindig és örökké a büfébe.

Markomban apró fehér kavicsokkal még most is ott ülök,
És várom őt,
Vagy a már régen aktuális véget.
Nem értem…
Vajon hol késik ilyen soká?

 

A vers véget ért. Néma csönd támadt a kocsma bútorok között. Ahogy félve, lassan felemeltem nehéz, kókadó fejemet, meglepettem tapasztaltam, hogy a hó egyre sűrűbben esik és kis híján már belepett mindent. Úgy tűntek a tárgyak, a hótól betakartan, mintha egy romantikus karácsonyi film díszletei volnának. De a meghitt hangulat sokáig nem tarthatott. Hirtelen forgószél támadt és szétnyílt nyomában a hó függöny. Sötét énem a Fekete Messiás, a Daimón lépett ismét színpadra. Görcsös-görbe ujjaival belenyúlt az emlékeim közé és mintha csak egy kinyíló virágot dédelgetne, tenyerébe rejtett egy sor emlékképet és gúnyos mosollyal ezeket mondta:

 

 

Hajdan követtem…

 

Hajdan követtem a gályát, a föníciait,
Messze sodródva, a Száva bősz habjain.
Éjjelente szárnyas csikószelek fújtak,
Összekuszálták napszítta rőt hajam,
A folyó ében hátát, bús örvényeit.

 

Egyre csak eveztem és sírtam,
A fehér görgetegek időtlen ős dalain,
Majd jót nevettem, amikor Peti a délceg,
Partnak dőlt, mint egy ifjú Isten,
Ámulva a boros kanna erején.

 

- Remélem, csak álmodom. - gondoltam magamban, mérhetetlenül álmosan, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez csak ámítás, hazugság. De miért lenne hazugság? - kérdeztem magamtól reménykedve.
- Én nem vagyok a te álmod. Mert te vagy az én álmom, hiszen ha nem vetted volna még észre, én, álmodlak téged és nem te álmodsz engem - mondta egy hang a közelben. Forgattam, tompa, álomtól kábult fejem, reménytelen és nem leltem senkit, csak hófehér havas bútorokat és hideget. Álmosságom egyre fokozódott és már az álmok tengerének elmosódó partjain kóboroltam amikor Jon a segítségemre sietett.
- Ébredj fel, de gyorsan, mielőtt még démoni éned, a Daimón el nem foglalja az egész tudatod. Nézz szembe önmagaddal! Szállj szembe önmagad árnyaival!
Összeszedtem minden erőmet, és mint valami sámán, kántálva énekelni kezdtem. A dal nyomában színes víziók keltek életre. Láttam, ahogy a múltam képei színpompás karavánként követtik a lecsengő hangokat. Gyönyörű, de valahogy még is szívszorító élmény volt.
- Fáj a múlt. - mint valami villám, cikázott át a gondolat az agyamon. de aztán a zene elringatott.

 

Én:                  Túl a hegyen

 

 

Csak sírj az ágyad szélén,
Amíg haldoklik az éj -
De meglátod szép húgom,
Egy nap elviszlek innen még.


Most felhúzom a csizmám,
Hisz” indulnom kell már,
Mert hosszú még az út,
És mélységes az ár.

 

Mennyi folyót és utat,
Jártam én be már?
Hányszor forgatta örvényét,
Alattam oly bőszen az ár!
Most is vadul zúg a folyó,
A szél az arcomba vág,
Elborít egy hullám,
Húzd meg, húzzad hát!

 

Mert túl a hegyen,
Az otthonom már vár.
Hej, nézd a kenum,
A vízen szinte száll!

  

Sok, sok folyammérföld,
Vár még tudom rám,
Bár fárad már a karom,
De bírnom kell tovább,
Mert nincs olyan erő,
Mi visszatarthatna már,
Hisz forró még a vérem,
És hozzád húz Hazám.

 

Mert túl a hegyen,
Az otthonom már vár.
Hej, nézd a kenum,
A vízen szinte száll!

 

A sámán erejű dal éterszárnyai már olyan magas régiókba repítettek, ahol már az idő sem létezik talán.
- Ez egy más világ. Ez lenne a valódi világ?
Minden világ valódi. - hallatszott valahonnan a távoli mélyből John titán-hangja. Görcsös zokogás szorította össze, alig - alig dobbanó szívemet. Könnyeim kristályfolyamából kelt életre e dal.


 

Én:                       Már nem könnyezem

 

Már nem könnyezem
Zagreb füstjétől,
Hídlábaidnál sírva,
Hű Szávám.
Már nem ellenkezem,
Örvény űrjétől,
Néma mélybe bukva,
Én Murám.

 

Már nem átkozlak
Sorsom,
Varasd hegyén.
Már nem rágódom
A múlton,
Tűz - nyaraim üszkén.

 

Már nem könnyezem
Réted zöldjétől,
Magányosan bolyongva,
Én Zalám.
Már nem ellenkezem
Tenger kékjétől,
Hazafelé úszva,
Adriám.

 

A hullámverésben,
A parton álltam,
Őrületemben,
A halálod kívántam.

 

Ó, Tengerem, hazám,
Hó lepte kabátom már,
Örökre
Neked adnám.

(Csak még egyszer gyere el értem!)

 

Ekkor kezdett derengeni. Majd egyre világosabb lett a kép, aztán elkezdődött a film. Láttam magam, ahogy a kenumban ülök, és rikoltva száguldok le a Száva szárnyas sellőin. Túl a zuhatagok zaján kikötök egy apró kavicsszigeten és hálásan felnézek a nagy derűs kék égre, majd a jeges víztől meggémberedett ujjaimmal megsimogatom a folyó borzas hátát.

De nem!

Mielőtt végleg megérhettem volna a vízió jelentőségét, minden szétrombolt rettenetes Énem, és démoni örömmel szónokolni kezdett.

 

Én voltam

 

Én voltam, aki kilopta a lovakat
Alexandrosz hadai alól.
Én voltam, aki felgyújtotta
Perszepolisz kék palotáit.
És én voltam, aki vad táncot jártam
Dareiosszal a vasútállomáson.
Falovazni akarok! – rivallt rám a Nagy Bizarr.
Sándorral? – kérdeztem fellelkesülve.
Késő! - recsegte a hangosbemondó németül,
Hitler Úr már felkelt és uralkodik.


- Jon! Ez nem igaz!
- Jon, ez nem lehet!
- Jon, én nem lehettem ő!
- Jon, én nem lehettem ennyire őrült!
- Nem Fiam, ő tényleg nem te voltál és nem is te vagy. A Világot akkor sem tudták tönkretenni. De ha az emberiség így folytatja önző emberhez méltatlan ön és természetpusztító szentségtelen életét, a Föld lerázza magáról a parazitává lettet. – mondta Jon, majd a távolba mutatva így szólt.
- És most láss Fiam! És Én láttam!
A gitár kíséret és a hangom, mint valami távoli templomi ének úgy hatottak a minden irányból keletkező-születő, majd lassan fénnyé olvadó víziók özönében.

 

Én:                              Ég & Föld

 

Egy éjjel álmomban,
Olyan közel jött az Ég,
Hogy láttam sírni a csillagokat,
A haldokló Földért.
A tűzforró könnyeken át,
Egy arc hozzám hajolt,
És elmesélte a halálom,
Hogy mint lesz, mikor és hol.

 

Azóta csak bolyongok,
Mint a sápadt, szelíd Hold.
Hallom sírni az utca kövét,
Ahogy a magányért sikolt.
A céltalan lábak zaja,
Egy nap végleg elcsitul,
És csend költözik a városba,
És az eső lágyan hull.

 

Tarts ki drága Föld!
Tarts ki áldott Ég!
Kár volt Emberiség.

 

Egy napon úgy estefelé,
Majd minden véget ér.
Felsóhajt a meggyötört Föld,
Kár volt, Emberiség.
A lenyugvó Nap aranya,
Egy percre megfakul,
Mintha gyászolna csak valakiket,
És lassan bealkonyul.

 

Tarts ki drága Föld!
Tarts ki áldott Ég!
Kár volt Emberiség.

 

Pedig jártak erre héroszok,
Mártírok, és a Megváltó.
Megvolt a jó esély…
De az emberi szív, túlontúl kevély.

 

Egy napon, úgy estefelé,
Majd minden véget ér.
Felsóhajt a meggyötört Föld,
Kár volt, Emberiség.
A lenyugvó Nap aranya,
Egy percre megfakul,
Mintha gyászolna csak valakiket,
És lassan bealkonyul.

 

Tarts ki Drága Föld!
Tarts Ki Áldott Ég!
Kár volt emberiség.

 

- Mi ez a buta dal, Kedvesem?- kérdezte bársonyos hangon Sötét Énem, a Daimón és pipiskedve - finoman az ölembe ereszkedett. Könnyes arcát az arcomhoz szorította, és mint egy szerető a fülembe suttogott. De ezt olyan átéléssel, forró hévvel, odaadással tette, hogy ösztönszerűen vele suttogtam, énekeltem az általam is jól ismert dalt.

 

Itteni színjáték
(Ablak helyett, őszi tájkép az ebédlőmben)

 

Sármos ajándéka a nyárnak ám az ősz,
Ahogy az elmenők és a vitorlák,
Már a ködbe vesznek,
Nyomukban hűs, tél ízű szelek,
Hullámokat kergetnek.

 

A kövek között ott felejtett álmok,
Sápadtak és álmosak, mint a sirályok,
Ahogy a kopár fennsíkon sikongnak,
S Krk sziklái alatt a mélybe zuhannak.

 

Álmos nappalok jönnek ezután,
Cédrusok között
Szótlanul bolyongva,
Ahogy az árnyék elnyúlik -
Tudom, vége van már a nyárnak.

 

- Ez gyönyörű – mondtam elvarázsolva a kép szépségétől.
- Ugye – mondta Jon. De a helyedben én azért csak vigyáznék. El kéne döntened már véglegesen, hogy kit engedsz be a lelkedbe. Választanod kell, hogy melyik úton mész tovább. Tovább tévelyegsz-e beteges álomvilágodban, vagy vállalod a kereszted. Meg kell értened, hogy két istennek egyszerre nem szolgálhatsz. A saját fejlődésed érdekében ne tévelyegj tovább démonok vagy éppen őrültek bőrébe bújva. Térj eszedre Fiam, amíg nem késő!
- Késő már te vén druida. - suttogta Sötét Énem, Árnyékom a Daimón.
Ijedtemben felnéztem a jégcsapoktól roskadozó mennyezetre, és miért nem tudom, de mint egy szent elmosolyodtam, aztán angyali hangon énekelni kezdtem.

 

Életem te Tenger

 

Ugye tudod,
Hogy te vagy a legszebb,
Öböl bugyrában megbúvó,
Hű kövem?
Nekem már te vagy a legszentebb,
Csillag hazám, én Tengerem.

 

Korhadt bárkám, nyaram.
Vak szemeimben tükröm.
Béna kezeimben kincsem.
Életem te Tenger.

Ugye tudod,
Hogy te vagy a legszebb,
Mura partján görnyedő,
Bús füzem?
Nekem már te vagy a legszentebb,
Csillag hazám, én Tengerem.

Görbe hajóm, sorsom,
Hídlába, szélfutta lelkem,
Magányos partokon torz vízhang,
Életem te Tenger.

 

- Hé, Jon, hiszen ez én vagyok! – kiáltottam fel, mint egy elmebeteg, lelkendezve. Tisztán látom, ahogy egy tengerparti ház teraszán ülök, kezemben toll, előttem papír és pont ezt a verset írom. A címére is jól emlékszem.
- Életem te Tenger!
De jaj! Már hegyek felett repülök, alattam végtelen hegyláncok, vizek, falvak, városok. Aztán ismerős a táj újra. Egy férfi áll egy eső áztatta téren, egy idős, ősz, hosszú hajú férfi. Emlékei, mint hű ebek kísérik útján, ahogy a Magánnyal egymást karonfogva, lassan lépdelnek a Tenger felé.
- A jövődet látod Fiam! – szólt szelíden Jon.
Ekkor-hirtelen halk, majd egyre erősödő bugás hallatszott. Hisztérikusan nevetve tajtékoztam az izgalomtól és önmagam csiklandozva dobáltam magam, mint egy partra vetődött hal, rettentő kíváncsian, hogy mi következik ezután, vajon ki lép még színre.
- Az ember a Bukott Angyal. Az ember a tumor a teremtés testén. Az ember a tumor a Halhatatlan Szellem testén. Az ember a Kivülrekedt. De az ember az Anyag Messiása, mert az ember a bukásból feltámad. Az ember a Nagy Porzó. Az átszelemesitett, örökkévalóvá lett anyag bajnoka. Az ember a kézzelfogható Anyagi Birodalom Mérnöke, az utolsó lehetőség. Az mi utolsó lehetőségünk. - mondta a Pillangó Nő, fényes, sugaras tekintetét reám vetve elmosolyodott és kezével félreérthetetlen mozdulatot téve megparancsolta, hogy gitárjátékommal kövessem szirén énekét.

 

Pillangó Nő:          Fényszínű a félelem


Fényszínű a félelem,
Ami áttáncol rőt réteken,
Őzcsont csörgőt rázogat,
Az öntésen nádszálakat.

A vízmosásban egy lélek jár,
A Jegesen terád vár,
Az éj megszüli az árnyakat,
Méhében csak az űr marad.

A víz neszez, hörög, zihál,
A part, a kő még ellenáll,
A hajnali eső kaparász,
Elindul a vén horgász.

 

Ekkor zúzmarás köd ereszkedett a vén kocsma bútorok közé. A havazás megszűnt. Néhány kurta másodperc múltán a hideg csöndkristály halk reccsenéssel eltörött-elmúlott, helyét langyos esőcseppek végtelen kopogásának szürkéskék nesze vette át. Megeredt hát az eső. Az esőpermet függönye mögül mágikus szózat hallatszott.

 

Felsőbbrendű Én:  Muraparti álom

A szélütött folyópartján ott ahol senki sem jár,
A tébolyultan burjánzó lombsátor alatt a kanyarulatnál,
A kozmikus eső szűnni nem akaró finom permetébe burkolózva,
Elringatva, a milliárdnyi ezüst esőcsepp végtelenített kopogásától,
A ködök furcsa alaktalan házfalai között,
Beleolvadva párától füstölgő messzeség szürkébe hajló horizontjába,
Egy villámsújtotta éger odvának feneketlen űrjében,
Szendergő sápadt arc.

Ott ahol a Teremtés óta zuhogó eső,
Kékesszürke gomolygásába burkolódzott Acélhegyek állnak,
Magányba fulladt méltóságteljes csendben,
Hol az álomszerű tompa nappal és éj,
Váltja egymást lassú-lassú monoton,
Vigyázva, óvva a földre szállt holt űr,
Mérhetetlen néma csendjét.

Ott a kanyarulatnál,
A kísértetiesen fénylő Hold alatt,
Kusza sziget borzas árnyaitól óvón, betakartan,
Hol a surrogó folyó és az éjféli zápor,
Nászától született meztelen test pihen.
Ott az alacsony ködök tejtakarója alatt,
A lombsátor nedves zöldjén lesurranó,
Esőcseppek neszétől süketen,
Félig betakartan szívós csalán leveleivel,
Nyugszik egyedül,
Élettelen,
Az Én,
A Holt Álomlét maga.

De aztán nagy sokára,
Ha zord kősziklányi idő
Tengelye őrölve, ha moccan,
Mint elhagyott üres pókháló,
Ha éji szélzúgástól megrezzen lassan,
Sötét homályszeme az éjbe meredt konok,
Szederjes ajkán messzi kihűlt élet siráma zokog,
Átsüt a Hold az eső ködlő függönyén,
Ő ott áll az apró sziget kavicsperemén,
Dermedt, fagyos teste, mint távoli fény,
Csillámlik a fekete habokon,
Olykor eljön az egyetlen Élő,
És ölelkezik vele a tündöklő,
Szakadatlanul hulló eső.

 

- Ez az! A Sárember feltámad és betölti kozmikus helyét a teremtésen túl, elfoglalva méltó trónját az Anyag Királyságában. - mondtam büszkén a semminek, mert akkor vettem csak észre, hogy egy alaktalan szürke füstszerű ködben lebegek súlytalan. Lábaim alatt egy kéklő csíkot láttam kanyarogni, messze lenn a tompa zöldben, töprengés nélkül is tudtam, hogy a Mura folyó az. Erős vonzódást éreztem, de némi késlekedés után a szellő szárnyán a közeli hegyek felé vettem az irányt.
- Én vagyok a Mágus, aki felépíti azt, amit a Teremtő sem tudott, vagy nem akart felépíteni. Én vagyok az Elhívatott, aki befejezi a Nagy Művet. - gondoltam szokatlanul tiszta fejjel és lepillantottam az alattam terpeszkedő hegyekre. A hegyláncokon túl sötétség honolt.
- Vihar lesz. - mondtam csak úgy a szélnek fennhangon. Ekkor sújtott le az első villám. A vakító kisülés nyomán irdatlan dörrenés rázta meg a lassan elsötétedő tájat. A delejes tűzfényben jól látszott a hegy, amit kerestem, amiért a szelek szárnyán iderepültem. Ott állt a rom. A renegát aga fészke. A dervis vár. Az én valaha volt otthonom. Elgondolkodva tettem egy kört az ódon várfalak fölött, miközben hosszú évszázadok fáradságát éreztem a csontjaimban. Ekkor sújtott le a következő villám.
- Nem talált! - kiáltottam fel boldogan és énekelni kezdtem, túlharsogva a szelek és az elemek tomboló üvöltését. Miközben a vén romok közt kerengtem és énekeltem eszembe villant, hogy tűzre tűzzel kéne felelnem. A következő villámkisülés kobaltkék elektromos fluiddal telitette a levegőt, ekkor vetettem be mágikus fegyverem az immaginált tűzelem torlaszt. A leírhatatlan erejű robbanás hangja, mint valami fékevesztett ősállat bömbölése végig sújtott az eső áztatta völgyön. Ekkor a légkör belobbant és kékes lánggal lángolni kezdett. A pokol kért bebocsájtást a földi világba. Eszméletem küszöbén levegőért kapkodva zuhantam a mélybe, de énekem mégsem hagytam abba.


Kulen Vakuf

Kulen Vakuf romja alatt,
Ahol az Una halad,
Árja marja a hideg követ,
Hörgő örvényt, tajték követ.

Mert nem száll ott már csak úgy éjre nappal,
Baljós szél játszik torz vízhanggal,
A szurdok fölött holló kereng,
A szikla ormán az idő mereng.

Zúzós, delejes éjeken,
Rom dől romra odafenn,
Elnyomva a bönhő zaját,
Böffenéseit, vad sikolyát.

Mert ott leli majd sírját a bátor,
Akit húz a vére és a távol,
S lenn nyugszik majd a zúgó alatt,
A hős szemére iszap tapad.

Mert mély medret rág a rosszakarat,
Töri – zúzza a rongy partokat,
A fene bugyrán fát nyikorgat,
Szikla agyar kavicsot csikorgat.

Mert Kulen Vakuf romja alatt,
Ahol az Una halad,
Árja marja hideg követ,
Hörgő örvényt, tajték követ.

- Hol járok Jon? – kérdeztem erőtlen, halkan. Olyan halkan, hogy a hangom olyan távolinak tűnt, mintha a feneketlen űr mélyében visszhangzott volna.
- Jon, nézd, olyan sűrű és lassú az idő, mint a méz. Ekkor egy aláhulló ezüstszínű esőcseppben feltűnt Jon kelta arca és így szólt:
- Csitt, Fiam, te jössz megint!
Valóban én jöttem. De szembe. Két példányban. Ekkor már nem éreztem magam olyan nagy mágusnak. Kétségbe esett arccal, összezavarodott elmével, a kezeim tördelve, nyomorultul nyüszíteni kezdtem tehetetlen. Sötét Énem Pillangó Nőt karonfogva tangózott át az elmém szülte báltermen, vagy báron, vagy valami hasonló soha sem látott tánchelyiségen. Testet öltött, személyiséget növesztett álmaim, teljes életnagyságukban, épp elmémet, maradék erőimet kiszipolyozva ünnepelték közelgő halálom és a szabadságot, vagyis a szabadulásuk.
- Erre iszunk! - kiáltotta felém kivörösödött arccal Sötét Énem és nagyot kurjantva a levegőbe dobta Pillangó Nőt, majd elváltozott, sötét hangon, szavalni kezdett.



Daimón: A bár

Láttam a csillagok lassú zuhanását,
Hallgattam elkékült ajkaitok nesztelen suttogását.
Én a Halálból jöttem és az Ég ellen rontok,
De az életben elégek és semmivé foszlok.

És most parázzsal dörzsölöm be az arcom,
És megvívom utolsó harcom.
Ó Káosz! Ó Anyám!

Halál Buddha ébredek.
Halál Krisztus szeretlek.
Halál Morrison követlek.
Halál karma végeztem veled.

Most esik, csak úgy zuhog,
Még a kövek is sírva nyögnek,
És a hajadba túr a sunyi hideg szél.
Átjutsz-e az úton?
A jégtől zörgő gyomon,
Ha a húsodba rág a sürgető vad kéj?
De van egy bordély a sarkon,
Túl a kiégett romon,
Ahol csillog a bár,
Ahol senki se vár.

Elcsúszol a jégen, hisz nem jártál itt régen,
Valóban Krisztus erre már rég nem járt.
De volt itt egy pap egy nővel,
A fülében egy hamis zöld kővel,
Amiben csillogott a bár,
Ahol nem érhet kár!

Belépsz az ajtón, az italod már a pulton,
A tulaj egy strici, bizony nagy vagány.
- Tudom te vagy az árnyék az éjből,
Én, ismerlek, már hidd el, régről!
De szemében mégis ott bujkál a félelem s a vágy.
- Hé, fiú, nagyon tetszel!
Hát gyere fel hozzám majd egyszer!
És nézd, hogy csillog, a bár,
Itt nem érhet kár!

Hozzád lép egy nőcske, kreol, de mégis szőke.
- Hé, fiú szűz vagyok még, hát kérlek majd nagyon vigyázz!
(Hát persze)
– Olcsó vagy te szajha!
Meglásd, lejutsz még ma a pokolba!
S közben csillog a bár,
Ahol nem érhet kár.

Haragszol a világra,
Megérett már rég a pusztulásra,
A tulaj zokog, a szajha kiabál.
Tüzet fog a padló,
Tombol a láng, már zárva az ajtó
S közben csillog a bár,
Ahol a halál vár.

 

- Jon! Mond meg az Isten szerelmére kérlek! Ki vagyok én? Jon! Csak nem? Jon! Én egy Átkozott vagyok?
De Jon nem szólt, csak hallgatott, majd szomorúan a vén gitárra mutatott.

 

Én:                            Tarantella

 

Kérlek, ne játssz Tarantellát,
Mert a kutyám sírni kezd,
És te elbukod a játszmát,
Ha a lapod nem kedvez.
S az életeddel játszol,
És azt is elveszted,
S a kutyám elmegy a nőddel,
És tangózni kezd.

És én kilépek az ablakon,
A kulcs a zsebemben,
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben,
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

Nyitva hagytam neked Öcsém,
Szépen a gázcsapot,
Így robbanhat a bank,
Ma egy kurva nagyot,
A Gyehenna tűz poklában
Nem nyert a lapod,
Sem a nagy valag pénz,
Ami oda juttatott.

És én kilépek az ablakon,
A pénz a zsebemben
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

A kiégett romok közt már
Senki sem jár,
Összedőlt a bár,
Mint egy kártyavár,
A temető meg üres,
Ezért sírni kár,
A Tarantella megy tovább,
Te jössz, rakjál már!

És én kilépek az ablakon,
A pénz a zsebemben,
S kinyitom az esernyőt majd
Zuhanás közben,
És jót röhögök
Lenn a temetőben,
Mert az élet csak
Szappanbuborék!

 

Amikor a démoni dal elhalt, kimondhatatlan fáradtságot éreztem.
- Hát ez vagyok Én - gondoltam bénultan és lehunytam száraz tűzben égő szemeimet. A mindent elborító sötétség a Halál Honából gomolygott elő.
De Jon széttépte a kábult álmot, a Sötététséget. Ahogy rám nézett csillogó éjfekete szemeiben ősködök sziporkáztak, valaha volt csillagképek születtek és omlottak össze, majd születtek újjá megint.
– A Mindenség Násza - suttogtam. Hova legyek így magányomban mezítelen?

– A Magány Én vagyok! – mondta a bensőmben valaki. Egy pillanatra láttam önön arcom, ahogy szertefoszlik, üres szemgödreimben fekete lyukak forogtak, örvénylettek.
- A magány Én vagyok! – hallatszott ismét a büszke hang, de már sokkal erőssebben.
- A magány őrület! – dörrent közbe Jon ércdörej hangja, miközben egy kvazár fénye bevilágította arcát. A magány kizuhanás az egységből! A magány a szeretet hiánya! A magány az Én mindent elnyelő mohósága, tébolya! A világ összes fájdalmát az Én önzése okozta és okozza ma is. Az Nem- Én, vagyis az alsóbbrendű Én, maga a magány. A NEM-ÉN, MA MAGA AZ ÉN. De a Nem - Én csak egy állomás az úton, vissza az Egységbe, és egyben a Nem - Én legyőzése a felsőbbrendű Én ébredése. – mondta Jon és felmutatta Salamon Pecsétjét a
TETRAGRAMMÁT.
- Hát munkálkodj még Sötétség! – parancsolta. Egyengesd az utat! Tedd a kötelességed! A Sötétség még sötétebb lett és imigyen válaszolt:
- Így kell, hogy legyen, mert a Fiú még nem méltó a Beavatásra. Még nem Éber. Még nem ébredt fel. De már közel jár.
- Közel. – mondta Jon.

Ekkor aranyos napszél kerekedett, behintve mindent a kozmikus eső permetével. Amikor kinyitottam a szemem a Szerelmem arcát láttam, ahogy lehajol hozzám és így szól:

 

en_logom.jpg

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 14
Heti: 138
Havi: 161
Össz.: 87 099

Látogatottság növelés
Oldal: Magyar szív, Kelta kereszt II.rész
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »