Szellemtánc

Misztériumjáték II.Rész

 

A Gitáros játékára a Zongorista melankolikus rögtönzéssel felelt.
Ahogy a gyönyörű hangokat, akkordokat ide- oda görgette, variálta újabb szellemek kezdtek el táncolni a Kávéház padlatán.
- Ez varázslat- suttogtam.
Hosszú másodpercekre elakadt a lélegzetem, amikor az Erő megint elkapott.
Valami sudár, jóképű férfi szelleme volt az.
És általam imigyen szólt:

- Világéletemben hajós voltam.
De nemritkán ebbe a Kávéház – Kikötőbe is lehorgonyoztam.
Nekem a víz, a folyó olyan, mint az idő vagy az élet.
Valahonnét jön, itt van, majd tovatűnik.
Kezedbe venni nem tudod.
Épp csak megérinteni tudod.
Aztán azonnal tovatűnik.
De végérvényesen semmi sem tűnik el nyomtalanul.
Minden csak átalakul.
Az anyag energiává.
Az energia anyaggá.
Az anyag élettelen a szellem nélkül.
A szellem szabad az anyag nélkül.
Felszabadul.
Vagyis korlátlanul szabad lesz.
És az igen-igen nagy érzés.

- Miért te most ezt érzed?
A korlátlan szabadságot érzed? – kérdezte a Zongorista, szerintem magát is meglepve, tán egy kissé tiszteletlenül.
- Pontosan.
Mert a „felébredt” Én ráismer hazájára, születési helyére, valódi otthonára.
A Szellemvilág a valódi otthonunk.
Itt pedig nincsenek korlátok.
- Micsoda remek hely lehet! – lelkendezett a Zongorista.
- Tudni illik, itt nincs fizikai anyag, ami korlátozhatna. – folytatta a Hang vidáman és nyomatékul még egy derűs mosolyt is az arcomra varázsolt.
- És szellemi korlátok vannak?
Azok vannak? – érdeklődött a Zongorista nekitüzesedve.
- De vannak ám, pajtikám. – nevetett a Hang grimaszaimon keresztül.
De minél tisztább vagy, annál szabadabb vagy.
- És aki koszos? – kötötte az ebet Pianistánk konok.
- Koszos?
Ha, ha, ha! – nevetett meg a Hang engem, szerencsétlent.
- Minél több a bűn illetve a szenvedély, ami terhel, kínoz, húz, annál mélyebb szellemi régiókba zuhanhatsz alá.
- Milyen mélyre? – kérdezte halkan a Gitáros és fejét a gitárja nyakának támasztva, nagy kerek szemekkel várta a választ.
- Egészen le az anyagba. – suttogta a Hang.
- És olyan, hogy Pokol van odaát? – kérdezte ismét a Gitáros.
- Van. – érkezett a kurta válasz.
- Gondoltam. – motyogta egy távoli hang.
(Szerintem a Zongorista lehetett. Esetleg a Pincér…)
- Most pedig mulatni akarok! – kurjantotta vidáman a Hang.
Elő hát a piákkal!
Ekkor a cigarettafüst gomolygásából elősomfordált a Pincér és nagy szakértelemmel teletöltötte a poharainkat.
Ki, amit kért.

Pezsgővel, töménnyel, miegyébbel.
Majd udvariasan meghajolt és már távozott is.
- Hű! – álmélkodott a Zongorista.
Nálatok is van pia?
- Nincs, de ideát érzem az életörömötöket és ez igen nagy érzés. – nevetett a Hang kedélyesen.
- Azért ezt sajnálhatod. – mormogta a Gitáros és egy slukkra felhajtotta az italát.
Mindnyájan követtük.
- Most pedig énekelni fogok. – zárta le a szertartást ellentmondást nem tűrő hangon a Hang.
Kedvenc matrózdalom a Szabadságról és az Örök Folyóról szól.
Húzd meg!
Húzd meg jól!
A Zongorista, mint a hajókürt fújta ki a levegőt, majd felhőtlen kurjongatva lecsapott a klaviatúrára.

 

Gyere ki a folyópartra velem, testvér!

 

Gyere le a folyópartra velem, testvér!
Elhajózunk, még ma innen, meglásd, ne félj!
Mert elhajózunk messze innen el,
Hol a város zaja minket már nem ér el,
Elvisz a folyó, lefelé, a szabadság felé,
Rétek és erdők közé.

 

Húzd meg az evezőt keményen, testvér!
Húzd meg az üveget is bátran, ne félj!
Mert elhajózunk messze innen el,
Hol a város füstje minket már nem ér el,
Elvisz a folyó, lefelé, a szabadság felé,
Rétek és erdők közé.

 

Húzd meg testvérem, húzd meg jól,

Ez ám a mulatság!
Húzd meg testvérem, húzd meg jól,
Oly” édes a szabadság.

 

Tartsd magad keményen, büszkén, testvér!
Jobbra egy szikla, balra az örvény!
Mert elhajózunk messze innen el,
Hol a város baja minket már nem ér el,
Elvisz a folyó, lefelé, a szabadság felé,
Rétek és erdők közé.

 

Szabadon, mint a szél, tudod te, testvér.
Ölelj át most bátran, semmit se félj!
Mert elhajózunk messze innen el,
Hol a város gondja minket már nem ér el,
Elvisz a folyó, lefelé, a szabadság felé,
Rétek és erdők közé.

 

Húzd meg testvérem, húzd meg jól,
Ez ám a mulatság!
Húzd meg testvérem, húzd meg jól,
Oly” édes a szabadság.

 

Miután az utolsó zongorahang is elhalt, behunytam a szemeimet. Kíváncsi voltam, ha újra kinyitom őket, látom e még a táncparketten táncoló különös lényeket.
És én láttam!
Köd testű valaha volt vendégek támaszkodtak a pianínónak, a pultnak, az ajtófélfának.
Gyönyörű fátyoltestű nők vártak a következő dalra, táncra.
- Ez téboly. - suttogtam elhaló hangon.
Majd kínomban segítségért esedezve a Zongoristára néztem.
Falfehér arccal ült a hangszere mögött.
Tudtam, hogy ő is ugyanazt látja, amit én.

Akkor a Gitáros felemelte a jobb kezét, kis ujján kék türkiz gyűrű vibrálva verte vissza a Kávéház valószerűtlen fényeit.
Elmosolyodott, majd megpendítette gitárja húrjait.

Hello Föld, te bolond világ

 

Hello Föld, te bolond világ,
A látszat fátyolán még nem látok át,
Hogy az életem csak álom az nem a te hibád,
Hello Föld, te bolond világ,

 

Hello Föld, te bolond világ,
Az aranykalitkát, azt jól rám csukták,
Hogy önkéntes rab vagyok itt, az nem a te hibád,
Hello Föld, te bolond világ,

 

Világ te csak forogj körbe és körbe,
Míg én kimegyek a Zala rétre,
Leülök a selymes, puha, zöld fűbe,
Úgy nézek a fénybe, le a mélybe.

 

Hello Föld, te bolond világ,
Az emberféreg egy nap téged is szétrág,
Hogy a rózsából egy gaz lett, az nem a te hibád,
Hello Föld, te bolond világ,

 

Hello Föld, te bolond világ,
A rabság öl meg, vagy a szabadság?
Hogy átutazó vagyok csak, az nem a te hibád,
Viszlát, Föld, te bolond világ.

 

Amikor a Gitáros egy rövidke szólóval befejezte dalát, fellélegeztem.

Mondani akartam valamit, fontosat, talán valami varázsigét, ami majd megtöri a delejt, de a Zongorista egy félreérthetetlen pillantásával leintett és játszani kezdett.
Szelíd melódiái valami nem evilági szomorúsággal vegyes boldogságot varázsoltak a Gitáros arcára.
Kékesszürke szemeiben könnycseppek csillogtak.
Tudtam, hogy a táncoló szellemvendégeket figyeli, nézi mosolyogva, úgy, mint aki a rég nem látott barátaival találkozik újra, igen.
Valóban köréje gyűltek az elhaltak lelkei.
Elhomályosuló szemekkel néztem a túlvilági jelenetet.

Minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy ki ne rohanjak a Kávéházból, a világból.
De a zongorista rám szegeződő szigorú tekintete önmérsékletre intett.
A szemével jelzett, hogy igyak.
Miközben ittam különös gondolatom támadt.
- Mi van akkor, ha csak álmodom az egészet?
Csakis így lehet.
Biztosan csak álmodom.
Igen.

De aztán a zongorista játéka mégsem űzte el az álmomat.
Sőt még a belém költöző Erő sem.
Az Erő pedig így nyilatkozott:

- Valaha énekesnő voltam ebben a Kávéházban.
A ti időtök szerint már több mint 1oo éve.
Az időnek itt nálunk a Másvilágon más a természete.
Másképp múlik, de mégsem múlik el.
De én nem azért beszélek most, hogy ezt elmagyarázzam.
Szóval énekesnő voltam itt… itt ebben a Kávéházban.
A munkám adta életstílusomból fakadóan sok férfivel volt dolgom és sok férfit szerettem.

 

A szerelmüket köszönöm.
A táncon, a művészeten, a szerelmen és a még nemesebb szereteten kívül nem találtam más kincset ott lenn” a Földön.
Nem bántam meg semmit.
Az akkori tudásomhoz mérem tetteimet.
Mert helyes tudás nélkül nincs helyes erkölcs.
Dalom a szerelemről szól.
A Gitáros finoman megpöccintette gitárja legvékonyabb húrját.
- Ne siessetek oly nagyon. – szólalt meg a Zongorista váratlanul.
A Gitáros összehúzott szemöldökkel nézett zenésztársára.
- Szeretnék kérdezni valamit, drága Művésznő.
Megengedi?
Válasz nem jött, ezért a Zongorista még egyszer megkérdezte.
- Művésznő, megengedi?
- Igen. – suhant ki a vékonyka hang a torkomon.
Megengedem.
Kérdezzen hát, uram.
A Zongorista a torkát köszörülve, köhintett párat majd így beszélt.
- Nagyon kíváncsivá tettek bölcs szavai, Művésznő.
Árulja el nekem, mi hozta ide közénk?
Miért vesz részt a Szellemtáncban?
Nem akarom ám megsér…
- Szerettem volna hallani még egyszer a hangomat. – mondta a vékonyka női hang meg sem várva, hogy a zenész befejezze, majd olyan hangosat sikoltott, hogy beleremegtek a manduláim.
A Gitáros némi fejcsóválás után, nevetett egy őszintét, majd megpendítette hangszere legmélyebb húrját.
Némi skálázás után csodás hangok hagyták el agyongyötört torkomat.

 

 

Haldoklik az időm

Haldoklik az időm,
Szárnya verdesi a szívem,
Kicsiny erejével még rám mosolyog,
S mint az életem elmúlik csendben.

De jó, hogy
Nem látja senki, ahogyan itt haldoklom,
Rendben lenne lefordulni e székről,
Megszabadulni a kínszenvedéstől.

Beton híd alatt,
Bús örvénybe dobom a szívem,
Had lássák a tátogó halak,
Ahogy elsüllyed, a vak mélyben.

Mert százszor is meglakolsz,
Ha szeretsz, a Földi Pokolban,
Kínszenvedés lesz a füzetséged,
Bűnöd nem marad megtorlatlan.

Csak el, ebből a rémálomból,
Isten áldjon, hűtlen kedves!
Felébredek majd egy másik álomban,
Ahol nem vagyok már szerelmes.

Régen elmúlt idők,
Sodródnak az űrben,
Szétmállanak, mint a csillagok,
A végtelen kozmikus térben.

De van egy hely,
Ott messze, a Magányos Partok alatt,
Ahol, mi elmúlott már nem múlik tovább,
Őrökre ugyan az marad.

 

 

 

Miután a zenekar dallamai tovatűntek a Gitáros rám nézett és így szólt.
- Jól tudod, hogy ma van Halottak Napja.
Talán még azt is tudod, hogy a Túlvilág ma van legközelebb az evilágihoz.
És talán még arról is hallottál, hogy a keresztény mitológia a Gnosztikusoktól, a Gnosztikusok pedig az őket megelőző ókori
Egyiptomiaktól vették át az ünnepet, vagyis az ősi hagyományt.
Egyiptomot pedig az Atlantisziak alapították.
És azt is tudod tán, hogy a temetői gyertyafény ezen az éjjelen magához vonzza az elholtak lelkeit.
- Mi most zenével idézzük meg őket. – mondta mosolyogva a Zongorista és lefogott egy szeptim akkordot.

Fagép, ha szakajt/ Még mindig elönt a meleg

 

Fagép, ha szakajt bőrszíjat,
Elborult idő rág egyet ez alatt,
Neki egy fényév olyan csupán,
Mint egy könnycsepp a szerelmem arcán,
Semmiség talán.

 

A bérbevett szeretőm
Lúdtoll simogatása,
Órámban az idő,
Őrjítő nyikorgása,
Az eső a homály ablakon túl,
Ahogy lágyan az öreg padra hull,
És kinn lassan bealkonyul.

 

Még mindig elönt a meleg,
Ha megállok az utcán,
Ahol átment a kedvesem
Esőben a zebrán.

 

Még mindig elönt a meleg,
És eltűnődöm némán,
Tovatűnt kedvesem
Sosem múló nyomán.

 

A dal záróakkordja helyett a Zongorista finom ujjaival egyenként megérintette az előtte sorakozó üres poharakat, amire a Pincér álmos arccal teletöltötte amazokat.
Néhány korty, aztán felcsendült a zene.
Ahogy a zene áradt, úgy áradt belém az Erő.
Azután az Erő gazdája így beszélt:

- Valaha bűnöző voltam, egy a sok közül.
Ez a Kávéház volt a törzshelyem.
Mint zsebtolvaj kezdtem a pályafutásomat, de ahogy a mohóságom nőtt, betörő és rabló lett belőlem.
De uram és parancsolóm a Keresztapa lassan még többet rabolt tőlem, mint amit én képes voltam összerabolni.
- Én is csak áldozat vagyok. - szokta volt mondogatni.
Tőlem nagyobb urak rabolnak, kedves gyermekem, az igazi nagy menők, ott fenn a politikában.

A párt-bűnszövetkezetekben, ahol a közérdek leple alatt csak az önérdek számít.
Menj hát dolgozni, gyermekem, és amit most mondtam azt soha el ne feledd.
Akkor én is politikusnak álltam.
Feltörtem.
Sikeres lettem.
Na meg arcpirítóan gazdag és persze hatalmas.
Mert ott fent a „Magas Politikában” már azt tehettem, amit csak akartam.
Csupán csak fejtem a nép megálmodta demokráciát és csupán csak önérdekből gyakoroltam a hatalmat.
De mit gyakoroltam!
Mint élet és halál ura, akaratom, volt maga a törvény.
Hogy mi volt a titka mindenhatóságomnak?
Valóban tudni szeretnétek, hogy mi az igazság?
A hazugság.
Mert hazudnom kellett.
Folyamatosan.
De mindig csak azt a hazugságot, amit a nép éppen hallani akart.
A nemzet nevében, a demokrácia nevében, Isten nevében… ha, ha, ha…
Szinte hihetetlen, de bármit megtehettem!
Részletezzem?
Százmilliókat, mit, százmilliókat?
Milliárdokat harácsoltam össze.
- Gazember…- morogta mikrofonjába a Zongorista. - majd köpött egy hosszút valahova le a pianínó alá.
- Te!- szólt rá a dühtől kivörösödött képpel a Gitáros.
A Hang mit sem zavartatva magát így folytatta.
- Sőt ha érdekeim úgy kívánták, akár még gyilkolhattam is.
Büntetlenül és megint csak büntetlenül.
Ártatlan kontárokat, másképp gondolkodókat, álmodozókat, erősködőket, tántoríthatatlanokat, riválisokat.

Úgy ám, a pártom ellenségeit vagy az ellenfeleit, ha úgy jobban tetszik.
Nemes egyszerűséggel félreállítottam őket az útból, amin én meg a pártom hatalmasai, na meg a haverok, röhögve meneteltünk.
Nagyon jó mulatság volt a „Kocavadászat”, ahogy mi ezt a gyilkos játékot magunk között viccesen elneveztük.
És még csak nem is kellett hozzá puska sem, de nem ám.
Csupán az ellehetetlenítés száz élű fegyvere…
Néhány ritka kivételt leszámítva a „kocák” maguktól mentek a vágóhídra mind.
Az okosabbak pedig az ólba, a mi ólunkba, na persze.
Hát így történt.
Ekkor fenyegető kutyaszerű morgás hallatszott a Zongorista térfeléről.
- Jól tudom, hogy bűneimért vezekelnem kell. - folytatta vallomását a Hang.
Nem tudom, hogy lesz e hozzá elég erőm.
De muszáj lesz szörnyetegből újra emberré lennem.
Úgy sincs más választásom.

- Állj!- szólt közbe a Zongorista.
Pedig, hogy van választása mélyen tisztelt Politikus Szellem Úr.
- Hiszen önt is megválasztották valaha, nem de? – szúrta közbe csak úgy foghegyről, hangjában leplezetlen undorral a Gitáros.
Most megválaszthatja a versét vagy a dalát, amivel elbúcsúzik.
- Sőt, még a kísérő zene hangnemét is, amivel elkeringőzhet a pokolba. – mondta mikrofonjába a Zongorista dühösen.

Kínomban kidülledt szemekkel bámultam a cipőm orrát és ösztönösen tátogtam, mint valami hal, de válasz nem érkezett.
- Na, mindegy – zárta le az ügyet a Zongorista és elindított egy angolkeringőt.
Kisvártatva némi torokköszörülés után érkezett a dalszöveg is.

 

Amikor a földi vizek…

 

Amikor a földi vizek,
Az égiekkel,
Ha összegyűlnek.
Mikor a vérző szíved,
És az álmaid,
Becsöngetnek.
És te ajtót nyitsz,
De késő már,
Mert a lány, akit szeretsz,
Már messze jár.

 

Idegen szobában,
Idegen képek,
Te lehunyod a szemeid,
De ők csak néznek
És akkor rádöbbensz,
Hogy nagy baj van ám,
Mert a lány, aki melletted fekszik,
Az nem az a lány.

 

Álmok közt bolyongok,
Jó pár éve.
A múltunkon merengek,
Mond miért lett vége?
Te jól tudod, hogy mi a magány
És te jól tudod, hogy nagy baj van ám.
Amikor elmész mellettem, a szél felsír csendesen,
Az ég vigyázza lépted, kedvesem.

 

Pedig a hátsó szobából,
Egy lépcső vezet a mennybe,
Oda rajtunk kívül még,
Soha senki se ment be
Megmutatnám újra,
Hogy itt kinn, meg ne fázz,
De talán a lépcső sem a régi,
Hiszen másé már a ház.

 

Micsoda útjaim
Voltak nekem,
Mint egy eltévedt isten,
Bűnök közt éltem
De megtanított
A bölcs magány,
De hogy, elhagytalak a bajban,
Az most is fáj.

 

Fájt a Hold,
Úgy kínzott egy álom,
De sikerült a sötét tüzet
Kioltanom.
S most a szívemet
Elönti a fény,
És a fény íze,
Új reményt ígér.

 

A szavaimból dalok lesznek,
Mint óvó karok öleljenek.
És mondják el, hogy nő a fény.
És mondják el, hogy van remény.
És mondják el, azt is,
Hogy ugyan úgy szeretlek én,
Ugyan úgy,
Mint annak idején.

Mert a hátsó szobából,
Egy lépcső vezet a mennybe,
Oda rajtunk kívül még,
Soha senki se ment be
Mutasd mag újra,
Hisz”, látod, mennyire fáj,
Hiszen, úgy sem tudok,
Nélküled élni már.

Amikor a Zongorista, a C-hangot az unalomig ismételgetve, a játékát abbahagyta, unott ábrázattal a Gitárosra nézett.
A Gitáros szomorúan lehajtotta a fejét és így szólt.
- Nagyon szomorú dolog ez, kedves barátaim.
A hatalomtól elvakult politikus észre sem veszi, amikor a józan eszét elveszíti.
A hatalmától felfuvalkodva, önkényesen a törvények fölé helyezi önmagát, majd helyzetével visszaélve, elviselhetetlen terheket rak az igába hajtottak vállára.
Őrült hatalommámorától vezérelve, égbe kiáltó gazságokat és visszaéléseket követ el az egyén illetve a társadalom kárára.
Nagyon nagy baj ez ránk nézve, barátaim.
- Ezek állandóan a becsületről szónokolnak, de mindig csak becstelenségeket cselekszenek. – morogta közbe a melle szőrét húzogatva a Zongorista.

Habár azt el kell ismernem, hogy igen jó dalszöveget lökött imént az a gazember.Természetesen lopta az egész flancos versikéjét, hogy a villám csapna bele. Vagy a 220.
- Ne zsörtölődjél már...én drága Zongoristám.-szólt arcán szomorú mosollyal a Gitáros és egy szomorkás dallamot kezdett el a hangszerén játszani.

Elnéztem volna én másfelé

 

Elnéztem volna én másfelé,
De ott már felhők tornyosultak,
Arcomba sírták a könnyeiket,
A szélben madarak haldokoltak.

 

Elnéztem volna én másfelé,
De ott már szelek kavarogtak,
Arcomba szórták a halott madarakat,
A híd alatt sírtak sikoltoztak.

 

Nem arra van, Uram amerre megyek,
Arra csak bűneimtől megroggyant egek,
Nem arra van, amerre megyek.

 

Elnéztem volna én másfelé,
De ott már ködök gomolyogtak,
Megfojtották a hű szívemet,
Csillagsíromra tejtakarót vontak.

 

Elnéztem volna én másfelé,
De ott már a hegyek porladoztak,
Kőkönnyeikkel telesírták a rétemet,
A fűben évmilliárdok málladoztak.

 

Nem arra van, Uram amerre megyek,
Arra csak bűneimtől meggörnyedt hegyek,
Nem arra van, amerre megyek.

 

Elnéztem volna én másfelé,
De ott már a csillagok is kihunytak,
Látod a lelkünk az megmaradt,
Bár egek és földek végleg elmúltak.

 

Nem arra van, Uram amerre megyek,
Nem arra van.

Oldal: Szellemtánc II.rész
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat