A világűrben sodródó zöld borosüvegbe zárt kézirat a Föld nevű meteoritról.

- Versek, dalszövegek & álmok és víziók -

 

 

Sírfelirat a Föld nevű meteoritról

Vándor, vidd hírül a többi bolygólakónak! Megcselekedtük, amit megkövetelt pár őrült.

 

 

Vox in Excelsio

 

Tudod-e, hogy éktelen sziklákat hasít a lácraverhetetlen idő?
S tudod-e, hogy a sötétség után a fény jő és egyre nő?
És tudod-e, hogy a hited eltévedt, hűtlen, rég-múlt réteken,
És sírva hív téged, mert nélküle az életed reménytelen.

 

 

Tudod-e, hogy nincs már fájdalom itt a fényes Égi Tájakon?
S tudod-e, hogy nincs már félelem, hisz” itt vagytok mind a szívemben?
És tudod-e, hogy nincs más út csak a megbocsájtás és a szeretet,
Ami megvigasztalja majd egy hajnalon szegény vérző szívedet.

 

 

Tudod-e, hogy aki megbocsájt, annak megbocsájtanak?
S tudod-e, hogy a tengerek csak a könnyeinkből nőtt tavak?
És tudod-e, hogy akkor se félj, ha a szívedre az éj leszáll,
Mert a lelkünk örök és soha nem vehet erőt rajtunk a halál.

 

 

Tudod-e, hogy milyen magas a végtelen kék ég?
S tudod-e, hogy a halál csak kezdet és nem a vég?
S tudod-e, ha menni kell, akkor is van tovább és van remény,
Mert az Isten soha nem hagy el, csak átölel, mint a szeretet és a fény.

 

 

Elnéztem volna én másfelé

 

 

Elnéztem volna én másfelé,

De ott már felhők tornyosultak,

Arcomba sírták a könnyeiket,

A szélben madarak haldokoltak.

 

Elnéztem volna én másfelé,

De ott már szelek kavarogtak,

Arcomba szórták a halott madarakat,

A híd alatt sírtak, sikoltoztak.

 

Nem arra van Uram,

Amerre megyek,

Arra csak bűneimtől

Meggörnyedt hegyek.

Nem arra van Uram,

Amerre megyek.

 

Elnéztem volna én másfelé,

De ott már ködök gomolyogtak,

Megfojtották a hű szívemet,

Csillagsíromra tejtakarót vontak.

 

Elnéztem volna én másfelé,

De ott már a hegyek porladoztak,

Kőkönnyeikkel telesírták a rétemet,

A fűben évmilliárdok málladoztak.

 

Nem arra van Uram,

Amerre megyek,

Arra csak bűneimtől

Megroggyant egek.

Nem arra van Uram,

Amerre megyek.

 

Elnéztem volna én másfelé,

De ott már a bűnök poklosodtak,

Elemésztették a világunkat,

A csillagokra izzó hamut okádtak.

 

Elnéztem volna én másfelé,

De arra már a csillagok is kihunytak,

De látod a lelkünk megmaradt,

Bár egek és földek végleg elmúltak.

 

Nem arra van Uram,

Amerre megyek,

Nem arra van.

 

 

Amikor a földi vizek…

 

Amikor a földi vizek,
Az égiekkel,
Ha összegyűlnek
Mikor a vérző szíved,
És az álmaid,
Becsöngetnek
És te ajtót nyitsz,
De késő már,
Mert a lány, akit szeretsz,
Már messze jár.

Idegen szobában,
Idegen képek
Te lehunyod a szemeid,
De ők csak néznek
És akkor rádöbbensz,
Hogy nagy baj van ám,
Mert a lány, aki melletted fekszik,
Az nem az a lány.

Álmok közt bolyongok,
Jó pár éve
A múltunkon merengek,
Mond, miért lett vége?
Te jól tudod, hogy mi a magány
És te jól tudod, hogy nagy baj van ám
Amikor elmész mellettem, a szél felsír csendesen,
Az Ég vigyázza lépted, kedvesem.

Pedig a hátsó szobából,
Egy lépcső vezet a Mennybe,
Oda rajtunk kívül még,
Soha senki se ment be
Megmutatnám újra,
Hogy itt kinn, meg ne fázz,
De talán a lépcső sem a régi,
Hiszen másé már a ház.

Micsoda útjaim,
Voltak nekem,
Mint egy eltévedt Isten,
Bűnök közt éltem
De megtanított,
A bölcs magány,
De hogy, elhagytalak a bajban,
Az most is fáj.

Fájt a Hold,
Úgy kínzott egy álom
De sikerült a sötét tüzet Kioltanom
Most a szívemet,
Elönti a fény,
És a fény íze,
Új reményt ígér.

A szavaimból dalok lesznek,
Mint óvó karok, öleljenek
És mondják el, hogy nő a fény
És mondják el, hogy van remény
És mondják el, azt is,
Hogy ugyan úgy szeretlek én,
Ugyan úgy, Mint annak idején.

 

Mert a hátsó szobából,
Egy lépcső vezet a Mennybe,
Oda rajtunk kívül még,
Soha senki se ment be
Mutasd mag újra,
Hisz”, látod, mennyire fáj,
Hiszen, úgy sem tudok,
Nélküled élni már.

 

 

Feküdj le a hóra, velem, kedvesem

 

 

Feküdj le a hóra
Velem kedvesem,
Hisz”megolvad a világ
És Tavasz lesz hirtelen
De szívünkben még itt a Tél,
Lelkünk is csupa dér,
A szemedben is a Tél tüze izzik,
Nem fog fájni, ne félj.

 

Nézd a jég alatt
A rothadó hínárokat,
Ahogy húzzák, le a mélybe
A megkövült álmokat
Mert az árnyékban
Ott őröl a jég,
A Hold deleje hizlalja rég,
A szemedben is a jég tüze izzik,
Nem fog fájni, ne félj.

 

Nézd a mélyben
A vad hullámokat,
Ahogy ostromolják szüntelen,
A rongy partokat
Mert a mélyben,
Ott hallgat a mély,
Nincs ott már,
Semmiféle fény
A szemedben is a mély tüze izzik,
Nem fog fájni ne félj.

 

 

 Fekete özvegy

Lassú fények lenn a sötét mélyben,
Nászágyában széttépve a nyár,
Szíve mélyén a tél jege izzik,
Megkínzott testem mégis csak rá vár.

Nászágyában megrekedt a sötét,
Hálójában vergődik, a vágy,
Bájos arcán a gonoszság nem látszik,
De dús ölében sorsod eldőlt már.

Ölelj engem minden nap és éjjel,
Édes mérged csepegtesd, belém.
Korbácsold és szaggasd szét a testem,
Hisz”jól tudom, hogy a halál nem a vég.

Tudod-e, hogy a halál is csak álom?
A vágy úgy izzik, mint mélyben a fény
Odaát is csak a szerelmedre vágyom,
Hogy kezdődjön a végtelen éj.

 

 

Festmény a Kék Szerelmemről

 

Hát elkészült róla a kép,
A szerelemem kék színvarázs,
Vászonról épp, csak le nem lép,
A megfestett csillagparázs.

 

Olyan, ő, mint egy kék virág,
A lány, ki a vásznamon áll,
Mint mélykék köd- álomvilág,
Ha megfestem, földre leszáll.

 

A csend, kékes festékkristály,
A magány könnycseppjein át
Mondd, a létem miért nem fáj,
Álmaim között odaát?

 

Ott a fény kék eszméletén,
A magány kőszoborként áll,
A jövendő fényszigetén,
Haldoklik a vég, a halál.

 

A könny ott is néma kristály,
A kín is jéggé fagyott már
A múlt kútja kéklő homály,
Ha kinyitom, végleg bezár.

 

Eső, csend, tengerkék magány,
Csillog könnyem ezüstjén át,
Az arcod többé nem talány,
Hisz” tegnap megfestettem már.

 

 

Álomvilág

 

Késsekkel álmodni nem szerencsés,
Mert támadhat az éjen egy kis rés,
Ahol visszahullhatnak a szavak,
S elárul egy meztelen gondolat.

 

Levedlett álombőrök az ágy alatt,
Zátonyra futott mennyei káprázat,
A sötét mélység felett még nem dereng,
Egy száműzött érzés szédülten kereng.

 

Mélybe hulló csendtonnák sikolya,
Zuhanás mély, szédítő iszonya,
A világ túlvilági élménye,
Az ébredés vakító örvénye.

 

Talán reggelre kihevered,
De lehet, egy kicsit még hagyod,
Álmodni magadat odaát,
Álmodni világod ideát.

 

Mert csak arról álmodnak a vágyak,
Hogy egyszer majd valósággá válnak
És csak arról álmodnak az álmok,
Hogy legyenek szép álomvilágok,
Ahol te bárki, akárki lehetsz
És ennél egy szebb világot teremthetsz.

 

 

A Bárány

Isten hozott barátom,
Nem láttalak már 10 ezer éve.
Isten hozott barátom,
Pedig úgy kerestelek, égre és földre.
Az emlékek rönkjét már szétrágta a jég,
Hazánk Szent földjét, a tenger rejti rég.

Isten hozott barátom,
Nem láttalak már 10 ezer éve.
Isten hozott barátom,
Pedig úgy kerestelek, égre, földre.
Hosszú eonokon át követtem lábaid nyomát,
A hosszú út alatt a hited tudom, elfáradt.

Isten hozott barátom,
Nem láttalak már 10 ezer éve.
Isten hozott barátom,
Pedig úgy kerestelek, égre, földre.
Tudd meg, hogy nincs többé halál, ezért hát ne sírjál,
Eltörölte már, a Bárány, amíg te aludtál.

 

 

Felkeltem én hajnal

Végtelen utakon, féktelen élek,
Bátran teszem hisz végtelen az élet
Végtelen falak közt emberek járnak,
De gondolatban messze vágynak
Végtelen sötétben madarak szállnak,
S állathangok rám kiáltanak, hogy
Kelj föl, kelj föl!
Nem fogy az éjjel, nem nő a nappal,
Kérünk, kelj föl!

Térben és időben, végtelen körökben,
Tobzódik az élet
Ásványok, növények, állatok, emberek,
Célhoz így nem érnek
A tébolyult értelem láncára fűzötten,
Vakon bolyongva kérnek, hogy
Kelj föl, kelj föl!
Nem fogy az éjjel, nem nő a nappal,
Kérünk, kelj föl!

Felkeltem én hajnal,
Hogy együtt égjek a Nappal.

2000

 

 

Álom

Egy éjjel álmomban,
Karmom nőtt és szárnyam.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Kék szemed tükrében,
Verdesem ijedten.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Jéghideg ágyadban,
Halálról álmodtam.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Jégszíved kalitka,
Magány majd kinyitja.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Vérem édes borban,
Könnyeim kristály tóban,
Álmaim megfagytak kinn a hóban.
Testem lenn a földben,
De lelkem szabadon száll,
Leszaggatta bilincseit,
És Odaát már vár.

Eleven kincsedet,
Édes sírba tetted.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Halál nem iszonyat,
Csak álom, elringat.
Ez nem álom, hisz’ már
Ne jő fény az éj után.

Nézem szép arcodat,
Az én hóhéromat.
Ez nem álom, hisz’ már
Nem jő fény az éj után.

Szerelmem Ég veled,
Meghalt a szerelmed.
Ez nem álom, hisz’,
Nem jő fény az éj után.

Vérem édes borban,
Könnyeim kristály tóban,
Álmaim megfagytak kinn a hóban.
Testem lenn a földben,
De lelkem szabadon száll,
Felöltötte ékszereit,
És Odaát már vár.

 

 Láncra vertél

„Pogány Átokima”

 

 

Ahogy a villám hasít
Az éjszakába,
Szakadt fel az éj.
Ahogy a gőz sivít
A csatornában,
Sikít fel a kéj.

Az eltiport percek,
Mint rozsdás szögek,
Ahol ágyad áll,
Mohó, vad ölek,
Jéghideg kezek,
Szétszaggatnak már.

Üvegszilánkok,
A rothadó vér,
Tested ékei,
Szerelmed átok,
Mi a szívemig ér,
Pokol fényei.

A húsomból ettél,
Vad vágyaid tűzén,
Míg erőm elhagyott,
Hóhérom lennél,
Tested, börtön ölén,
Hogy légy átkozott!

 

 

Az öreg postás álma

 

Balkezes remények az ágya alatt, Vén biciklije a sárban cuppogva zihál, Komor gondolatok a sapkája alatt, Vastag, ezüst dér őszülő haján.

 

Ott a repedt keresztnél a kanyarban aztán megáll, A vakító hó zuhatagon keresztül feltekint az elborult égre, Érti a Nagy Őrült gondolatát.
Lefagyott, öreg kezeivel a könnyeit törölgetve, Halott fiacskájára gondol, Aki már fényes égi mezőkön, gyémánt szitakötőt kerget, Végleg feledve a Föld bús sarát.

 

Végül, még egyszer, utoljára felnéz az ólomszürke égre, Túl a hófellegek súlyos kupoláin, Vissza – vissza a valaha volt kék égre, És a Föld magja lassú tangóban elaltatja az árokba dőlt vén biciklit, Havas kerekein fordítva még egy utolsót, Aztán még egy picit.

 

Akkor hirtelen, egy vad mozdulattal, Szívében kérlelhetetlen dühvel letépi a nyakából a hű keresztet, És hisztérikusan nevetve belerohan a vak éjszakába.
A sárga neonok beteg fényében csak a hó hull részvétlen, némán, szakadatlan, Plusz még egy fahasábot dobnak a tűzre a Pokolban.

 

 

 Vége

Vége,

Vége már,

Már messze jár.

 

 

 Lassan elfogynak a szavaim, mint a Holdvilág

 

Lassan elfo…

Oldal: A világűrben sodródó zöld borosüvegbe zárt kézirat a Föld nevű meteoritról
Balaton János Poey oldala - © 2008 - 2024 - balatonjanospoey.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat