Balaton János Poey oldala

Írásaim & Dalaim

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Magyar szív,Kelta kereszt

I.rész

Bevezető :

A "Magyar szív, Kelta kereszt" verseire és dalaira, egy köteg gyűrött papír formájában, 2007-ben bukkantam rá, az Atlanti-óceán partján, Cornwallban, - ahol éppen az utat kerestem, - "messze tévedt” önmagamhoz. A dolog pedig úgy esett, hogy Penzance városában, a Weather Spoon nevezetű bohémtanya tulajdonosától kaptam ajándékba egy kéziratot, amit egy „neve nincs” magyar költő-zenész hagyott hátra megőrzésre, mielőtt még megfáradt testét és elborult elméjét nyugalomba helyezték volna a helyi Elmegyógyintézetben. A kéziratot lapozgatva, aztán azon kaptam magam, hogy a költő-zenész szellemét megidéző versek, és dalszövegek, valójában nekem, jobban mondva, rólam szólnak. Ettől a szó szerint korszakalkotó és észbontó felismeréstől megszédülve, majd felbuzdulva, úgy éreztem, hogy a "Művet" ,valamiféle közölhető formában, meg kell osztanom mindenkivel. Bár, talán, ha nem is mindenkivel, de az Út Keresőkkel, igen. Mert a minket foglalkoztató, gyötrő, alig-alig belátható mélységű kérdésekre egyre csak válaszokat keresünk, fáradtan és még is fáradhatatlanul, – mi az Útkeresők, itt a Földön, Átutazók, ebben a kesernyés - édes világban.

SZEREPLŐK:

Jonathan, vagyis Jon a kocsmáros

Én

Daimón

Felsőbb Rendű Én

Pillangó Nő

Kisfiú

Magyar szív, Kelta kereszt

„Az ördög olyan ravasz, hogy még azt is elhiteti veled, hogy nem létezik.”

Kabbala

Fényhordózók

Homály olyan nehezen oszlik el,

Szíved olyan nehezen ébred fel,

Ma a Földön, holnap az Égben otthon leszel,

De útközben a fényt, fiam, valakinek hordoznia kell.

2007 nyarának egyik gyanúsan jókedvű szombatján, szokásos antikvár körutam végén, épp azon törtem bölcs és önelégült fejem, hogy melyik Penzance-i Pub kerthelyiségében öblítsek le egy jó pint Ale-t. Felettem ég, fejemen kalap, alatta gondolatok, dalok, dallamok, szívemben öröm, testemben-lelkemben szomjúság.
Ekkor hallottam meg a hangot. Valaki magyarul énekelt. Rajtam kívül.

Jon a kocsmáros: Berúgtam a restiben.

Berúgtam a restiben,
A vasútállomáson,
Ahol elittam minden pénzem,
Hogy nyoma se maradjon.
És most a sötét éjben,
Olyan egyedül vagyok,
Mert a vonat már elment régen,
És hazamenni én,
Többé nem tudok.

Hát teljesült az álmom,
Amit a depóban láttam egy zsákon,
Hol az ördög angyali hangon szólt hozzám,
Hogy itt jól berúghatok.
És most halálosan – másnaposan,
Olyan egyedül vagyok
Mert a vonat is már elment régen,
S hazamenni én,
Többé nem tudok.

Én azt hittem, hogy megfagyok,
Azon az átkozott peronon.
De most már jól vagyok,
Bár a hó esik nagyon.
A szerelmed meg sem érdemlem,
Hidd el, hogy szégyellem,
Hogy a vonat már elment régen,
Nélkülem,
Én kedvesem.

Azonnali hatállyal befordultam a kocsma ajtaján, ahonnét a sör ízű hang kihallatszott.
A söntés mögött egy tipikus Cornish Gentleman énekelt, jól érthetően magyarul.
Az első döbbenet távoztával egy székre rogytam.
- A pint Abbot, plies. And of course, hello - rebegtem.
A csapos cornish-arcával rám nézett és csapolt.
- Te, lenni magyar?- futott át az agyamon, de még időben észbe kaptam.
- Sir. Are you Hungariain? Akarom mondani, maga magyar? – kérdeztem aztán, magamat is meglepve, merészen.
- Hello, my son. Thank you for your respectful question, but I'm not Hungarian. My name is Jonathan. I am cornish man. De azért egy kissé beszélem a nyelveteket - tette hozzá nemes egyszerűséggel magyarul, mintha ez itt Angliában iskolai alapkövetelmény volna.
- Hogy-hogy? – rúgtam fel gátlástalan az angol etikettet.
- Egy magyarbarátomtól tanultam meg egy kissé magyarul. Nagyon jó barátom.
Még mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, a csapos kérés nélkül is folytatta.
- De sajnos diliházba csukták.
- Engem is. – gondoltam gúnyosan.

- De már kiengedték.
- Engem nem. – replikázott agyamban a gondolat.
- De sajnos nem emlékszik semmire.
Mielőtt még újra bekapcsolt volna fejemben az automata, megkérdeztem:
- És nem-e lehetne… szóval… nem-e lehetne-e, valahogyan segíteni rajta?
- Hát… Azon vagyunk már… Azon vagyunk. - felelte valami gyanús hangsúllyal.
Fürkészően néztem a szemébe. Miközben néztem, őszinte tekintete mélyen elgondolkodtatott. De annyira, hogy hatására rég nem látott emlékképek kezdtek villódzni az agyamban.
- Nem, az nem lehet! – kaptam észbe ijedten és a gondolat sebességével minden lyukat betapasztottam a múltamban.
- Hogy vagytok, te meg a gitár? – kérdezte a csendet megtörve kedves magyartalansággal a kocsmáros és a falon lógó dekorációként szolgáló ütött-kopott hangszerre mutatott.
- Olyan plátói viszonyban. Szeretem a karjaimban tartani. - próbáltam szellemes lenni.
- Az jó. Hát akkor, talán játssz valamit! - mondta és az ölembe tette a vén instrumentet.
Némi habozás után rákezdtem egy dalra.

Mert még ma elmegyek

Lassan véget ér az éj,
Úgy hívogat a fény
És az ágyamon fekszem én,
A szívem tűzben ég,
Mond, mire várok még,
Hisz indulnom kéne már rég.

Megnyílt hát az ég,
Hisz" erre vártam rég,
Hogy szabad legyek én,
Elfúj majd a szél,
S meggyógyít a fény,
De te csak kedvesem, jó legyél.

Mert még ma elmegyek.
Az Ég legyen veled.
Mert még ma elmegyek.
Isten veled.

Nem tűröm tovább,
Ezt a rabigát,
Nem kell se rang, se pénz,
Pedig én úgy szerettelek,
De tartsd meg a szívedet,
Mert szolga az nem leszek én.

Mert még ma elmegyek.
Az Ég legyen veled.
Elmegyek oda, ahol nincs ilyen sötét,
Ahol még érzem a szabadság ízét.

- Nem rossz…- nyugtázta a csapos.
- Még, hogy nem rossz? –dünnyögtem magamban és valami fix pontot próbáltam keresni a padlón.
- Ugyan már…- szólt egy kis szünet után nevetve a csapos.
- Na, játssz még valamit, kérlek!
Mit tehettem volna, nagy duzzogva, rákezdtem újra.

A kék ég

A kék ég a fejem felett,
De ne kérdezd, hogy miért,
Hogy merre megyek.
A kék ég elmondja majd,
Csak nézz fel az égre
És indulj el hamar.

Ha fogytán a pénzed,
Ne bánd, rá se ránts.
Ha összetört a szíved,
Ne sírj, jön majd más,
A messzeség meggyógyít majd,
Menj, csak menj az úton,
Hisz csak így vagy szabad.

A kék ég a fejem felett,
De ne kérdezd, hogy miért,
Hogy merre megyek.
A kék ég elmondja majd,
Csak nézz fel az égre
És indulj el hamar.

Amerre mész,
Bámulnak majd rád.
Az útnak itt vége van, mondják,
Ne menj, nincs tovább!
De csak hívogat a kéklő messzeség,
Úton lenni az életed,
Megérkezni a vég.

Amikor az utolsó hang is elhalt, felnéztem a kocsmárosra.
- Na, fiam…- kezdte.
Fejét kissé remegtetve szólt, mint aki nem teljesen normális.
Ekkor tört rám az a furcsa érzés, ami akkor tör rá az emberre, amikor úgy érzi, hogy valami sorsfordító dolog történik vele, de most azon-nyomban.
- Na, fiam… - kezdte újra a kocsmáros. Azt már látom, hogy nem vagy teljesen hülye. Hál' Isten hogy nem tudtak teljesen tönkre tenni. És te sem tetted teljesen tönkre magad.
Tátott szájjal hallgattam.
- Most pedig igyál! – parancsolt rám kurtán és töltött egy whiskyt.
Miközben ittam, félszemmel láttam, hogy füstölő rudacskákat vesz elő a söntésfiókból, aztán komótosan meggyújt egyet.
- Akkor most meggyógyítalak, fiam- suttogta a kocsmáros halkan és mélyen a szemembe nézett.

- De hát nem is vagyok beteg! – kiáltottam fel ijedten.
- Dehogynem. Nagyon is, fiam. Nagyon is. Tele van az asztrál tested mindenféle szeméttel és…
- Ezt… ezt… ezt én nem pontosan értem - szakítottam félbe a kocsmáros szavait tiszteletlen.
- Nem baj. Te csak figyeld Avalon partjait a ködben, ahogy közelednek. Mert közelednek.
- Mi a szösz gondoltam zavarodottan.
Az illatok, a füst gomolygása egyre erősödött és én éreztem, hogyan merevednek meg a végtagjaim, de még sem éreztem félelmet.
És akkor elkezdődött.
Először csak halk, majd egyre erősödő dübörgés hallatszott, lánccsörgéshez hasonló zörej, csikorgás. Kutyanyüszítéshez hasonló idegtépő pokoli hang és én éreztem, hogy kalapom alatt égnek áll a hajam. Könnybe lábadt szemeim előtt, a kocsma asztalok fölött, nem evilági erők kezdtek gyülekezni, gomolyogni, majd tajtékzani.
A kocsmáros egy karnyújtásnyira állt tőlem, arca delejes tűzben égett.
Aztán úgy szólalt meg, mint a mennydörgés:

- Fejjel lefelé voltam megfeszítve a római út szélén,
Vágyódtam, mint halott az életem után a Sehol mélyén,
De a druida főpap én vagyok
És nektek most megidézett erők parancsolok!

Ekkor villám csapott ki a konnektorokból. Az italoktól, poharaktól roskadozó polcok, szekrények nyögtek, recsegtek, zörögtek, elviselhetetlen hangon csilingeltek. Habzó gejzírként törtek ki a sörcsapok. A festményportrék a falakon értelmetlen dadogtak, sírtak és nevettek. Akkor a Pub megdőlt, majd süllyedni kezdett, mint egy léket kapott hajó.
- Ez a vég – gondoltam.
Aztán mindent elsötétedett.
Egy fekete lyuk mélyében összesűrűsödött múlt időből kilépett egy dal.

Én: Ezen a zord helyen

Nézd a bús csavargót a vén kocsmában,
Az asztal dől fáradtan.
Igyál még egy sört, drága testvérem!
De ne búsulj az életen, ezen a zord helyen.