Magány művészete
"Szóképfestmények"
Magány művészete
Fény esővel áztat a Nap e köd ízű hajnalon, ha ránézek, szivárványszínű könnyek szöknek a szemembe.
Némán mereng a csend az árnyak járta Mura parton, némán mereng az idő, valahol messze fényévek nyüszítenek.
A szelek kimondhatatlan igazságokat suttognak, a fák között össze gabalyodnak.
Szentség bóbiskol a fa odvában, harmatcsepp ékkövek csillognak az öntés füvén.
Ez itt a Természet Temploma.
A Magány Művészetét tanulni jöttem ide, mint annak idején, gyermekkoromban.
Újra megélni minden lélegzetem, újra hallgatni a beszédes csendet. Újra ázni a hajnali fényzuhatagban, újra sírni a vörhenyes Hold alatt.
Eljátszani a főszerepet újra, hogy boldog vagyok.
Igen.
Itt nem félek.
Mert nincs itt senki más, csak az Isten meg én, és ennyi elég is.
- Hasítsd ketté a fát és én benne vagyok. - mondja Krisztus, és én hiszek neki.
Nem kell ketté hasítanom önmagam, hogy tudjam, hogy bennem is ő lakik.
Lassú táncban ringat ma az éj.
Milliárd csillag sziporkázik az ég bársonyán.
Béke honol a tájon.
Béke honol a szívemben.
Itthon vagyok.
Végre itthon.
Valahol messze éji madár kiált.
Toportyán felel rá.
Mozdul a víz, a kő alatt, hörög, zihál.
Modulok én is, és választok a tengernyi csillag közül.
Szelíd szellő támad, füstöt fúj a szemembe.
Megállok.
Elmormolok egy imát, majd fennhangon szólok:
- Örök éltű szellemek kuporodjatok le a tűz köré, ide mellém.
2025.VI.22.